CADDIK Messiáshívő Tanítások
Tanítások a kereszténység zsidó gyökereiről



BELÉPÉS
Azonosító:

Jelszó:

Elfelejtett jelszó
Regisztráció

Folyamatos feltöltés, frissítés!

Honlapunkra folyamatosan töltjük fel a már meglévő, régebbi tanításokat is. A könnyebb áttekinthetőség miatt az utolsó 5 felkerült tanítást itt mindig feltüntetjük.


1.Isten előtt szabadon- Kol Nidré -A zsidó Ünnepek menüben

2.NocrimÚJ!;Zsidók, keresztények, messiáshívő zsidók menüben

3.Az idő és tér ÚJ!;Tanítások bibliai alapokról menüben

4.Levél Jezabelnek ÚJ!;Zsidók, keresztények, messiáshívő zsidók menüben

5.Börtönszínház, vagy bábszínház? ÚJ!; Valós mesék, igaz történetek menüben







Orbán Eszter:

Tanakodjunk!

Néhány napja elém került egy tanítás, melyben az állt, hogy az elsők (a tanítványok) Krisztus feltámadása után együtt voltak az imádkozásban, tanakodtak, mit és hogyan tegyenek, és együtt olvasták a Tanakhot. Ezen az egy mondaton aztán megakadt a szemem: tanakodtak, és a Tanakhot olvasták. És elkezdtem gondolkodni. E két szó, tanakodni és a Tanakh, bizonyára összefügg egymással. A magyar nyelvbe számtalan jiddis kifejezés bekerült, melyről nem is tudjuk, hogy az bizony a zsidók által szűrődött be a nyelvhasználatunkba. A haver, mint barát, a balhé, mint botrány, a mázli, mint szerencse, a meló, mint munka, a dafke, vagyis csakazértis, a behemót, mint hatalmas, a bóvli, mint értéktelen, az abrakadabra, mint csoda, a hapsi, mint férfi, a srác, mint fiú, és még sorolhatnám. E feltevésre, hogy e két szó összefügg, logikus magyarázat is van. Tudniillik, mit láttak a nem zsidók a zsidók közt, ha benéztek a zsinagógájukba, imaházaikba? A zsidók egy emelvényen valamit körbe állnak, felé hajolnak, és felváltva beszélnek róla. Ez a látvány pedig nem volt más, mint a Tóra, a Tan felolvasása. Így, aki rájuk nézett, látta, hogy a Tant olvassák, hát mi sem egyszerűbb azt válaszolni a „Mit csinálnak?” kérdésre, hogy tanakodnak. Ezért aztán kialakult a nem zsidók közt is az a szóhasználat, hogy ha valakik egymás közt elmélyülten és hosszasan beszélgetnek egy témáról, akkor –mint a zsidók- tanakodnak.

Magam is tanakodni kezdtem, és elővettem a Tanakhot, vagyis a Zsidó Bibliát (Ószövetséget), hogy megnézzem, létezik e egyáltalán ilyesmi szó a héberben: tanakodni. Természetesen nincs. Sem az Ó-, sem az Újszövetségben. E szót Károli is kitalálta, vagy a környezet hatására maga is alkalmazta a fordításaiban, de minden egyes Igénél, ahol Károli a tanakodás szavát használja, egész más szavak szerepelnek. Lássunk néhányat!

„Mikor pedig az egész gyülekezet azon tanakodék, hogy mekövezze őket: megjelenék az Úrnak dicsősége a gyülekezet sátorában Izráel minden fiának.” (4.Móz.14,10) Ez az Ige akkor hangzik el, miután a 12 kém ki lett küldve, hogy megnézzék Kánaán földjét, és a 12 közül 10-ből csak a panaszkodás, a hitetlenség, kétségbeesés jött, míg Józsuéból és Kálebből a hit, a bizonyosság, az erősség. Ez a sor pontosan Józsué szavai után hangzik el. Ez volt a nép reakciója Józsué bizonyságára, hitének megvallására. Meg akarták kövezni. A tanakodás szava helyett itt az „ámár” szó szerepel a héberben, ami annyit jelent: mondani, kimondani, kihirdetni, értesíteni. Nem gondolkoztak, nem fontolgatták azt, hogy esetleg talán meg kellene kövezni valamikor ezt az embert, hanem tényszerűen kimondták, megmondták és kihirdették, hogy ők itt és most megkövezik. Nem hezitáltak. És ekkor megjelent az Úrnak a dicsősége a sátorban, a visszaigazolása Józsué hitére és bizonyságára. Érdekes még ennek az „ámár” szónak néhány további jelentése: gőgösködni, dicsekedni, parancsolni. A tanakodás szava tehát itt már egy eldöntött tényről szól, méghozzá egy negatív, ítéletet kihirdető, az emberi önbíráskodásból kiinduló, parancsoló, a másikat kiközösítő, lenéző, gőgösködő beszédről és viselkedésről, melyre Isten válasza, hogy megjelenik az Ő dicsősége. Ezzel a tettével Isten visszaigazolja Józsué szavait. A bizonyságot, melyet Józsué szólt, Isten az Ő cselekedetével erősíti meg. Míg a nép esetében a 10 hitetlen, kételkedő által elhangzott szavakat a nép szintén a cselekedetével erősítette meg, úgy, hogy meg kívánta kövezni Józsuét. Párhuzam látható a kimondott szavak és az arra adott válaszreakciók között Józsué és az Úr, a 10 küldött és a nép esetében. Az egyik a bizonyságot, az ígéretet erősíti meg, míg a másik a negatív oldalt, a hitetlenséget, a kételyt. Az egyik a hit példája, hogy az ígéretek beteljesednek, míg a másik az emberi hitetlenségé és gyávaságé. Az egyik a szellemben való járásé, a másik a testé. Az egyik a láthatatlanra való tekintésé, míg a másik a láthatókra valóé. Ez az egyetlen egy igevers önmagában tükrözi azt, hogy egy ígéretekkel megáldott nép vagy személy nem tud közömbös maradni egy bizonyság, egy beszámoló, egy olyan hír hallatán, mely kapcsolódik Isten kijelentett szavához és konkrétan neki, a személynek, vagy a népnek szól. Állást kell foglalnia. Vagy így, vagy úgy. Ha nem teszi, megteszik a körülötte lévők. Vagy Isten maga. Nincs tanakodás. Nincs tétovaság és időhúzás. Nincs elbújás. Ki kell mondani, amit ki kell mondani. A nép esetében ez egy negatív történés, egy negatív lépés volt, amire meg volt Istennek az azonnali válasza. Mi ne menjünk el idáig, ne a hitetlenségre, a félelemre mondjunk igent. Igazoljuk vissza mi Józsué szavait! Hitünk, szavunk váljon cselekedetekké!

Egy újabb tanakodás következik Malakiásból: „Akkor tanakodtak egymással az Úrnak tisztelői, az Úr pedig figyelt és hallgatott, és egy emlékkönyv iraték ő előtte azoknak, a kik félik az Urat és becsülik az ő nevét.” (Mal.3, 16) Itt már az „Úr tisztelői” vannak jelen. Azok, akikre az Úr figyel, és hallgatja őket. Azok, akik félik Istent. A héberben itt a „jiré Ádonáj” kifejezés áll, vagyis akik látják az Örökkévalót. A „jiré” szó, ami tiszteletet, félést jelent, a „roe” igéből származik, ami annyit jelent: látni. Látni az Örökkévalót. Nemcsak a Teremtőt, nemcsak a Mindenhatót, hanem az Örökkévalót. Látni az ígéretben a beteljesedést, a várva-vártban a megérkezettet, a kezdetben a véget. Látni az Örökkévalót. És itt a tanakodás szava helyett a beszédnek egy másik formája jelenik meg, a „davar”. „Davar” annyit jelent: beszélni, szólni, szót emelni. Valakiről, vagy valakihez beszélni. Valami felől értekezni, valamit kihirdetni. A „davar” szót, beszédet, dolgot, tárgyat, eseményt és történést is jelent. Magát Isten Igéjét, szavát és tetteit. Akkor, amikor azok, aki látják az Örökkévalót, vagyis ismerik Isten tervét, akaratát és szavát, és egymás közt beszélnek, nem tudnak és nem is beszélhetnek másról, csak magáról az Igéről. Mert beszédükben maga az Ige van jelen. A testté lett, kinyilatkoztatott Ige (János 1,14 is erről a testté lett „davar”-ról beszél) . Szavaik egymás közt az Igéről szólnak. Krisztusról szólnak. És erre figyel és hallgat Isten. Nem az „ámár” szó parancsoló, kiközösítő lenéző szavával szólnak. Nem ítélkeznek egymás felett. Nem emberi akarat és indulat vezérli beszédüket. „Davar”-t, Igét szólnak, Igét hirdetnek, az Igéről beszélnek. Tanakodnak. Gondolataik, beszélgetéseik a Tanakhról, a Tanakhból szólnak. Ők írattatnak be abba a könyvbe, mely az emlékezés könyve, melyről az Örökkévaló soha el nem felejtkezik. Akik így beszélnek egymás közt, látva Istent és az Ő Igéjét, azokról Ő el nem felejtkezik. Számon tartja azokat, akik az Ő nevére gondolnak. A „becsülik az Ő nevét” annyit jelent: akik az Ő nevére gondolnak, az Ő nevét figyelik, az Ő nevével övezik körül magukat. Legyenek nekünk is ilyen beszédeink egymás közt! Őbelőle, Őáltala szóljon köztünk az Ige. Tanakodjunk! Olvassuk, beszéljük egymás közt a Tanakhot, gondolkodjunk együtt az Igén, beszéljünk róla, mert ha nem tesszük, szavaink csupán emberi szavak maradnak, melyek csak növelik a távolságot egymás közt. De ha tanakodunk, ha minden találkozásunk, beszélgetésünk Róla, a kinyilatkoztatott és testté lett Igéről szól, az Örökkévaló szaváról szól, arra figyel és hallgat Isten. Ellenkező esteben pedig –mint ahogy fentebb a nép esetében láthattuk- ítél.

A tanakodás következő szava a Zsoltárok könyvében olvasható. „Meddig tanakodjam lelkemben, bánkódjam szívemben naponként? Meddig hatalmaskodik az én ellenségem rajtam?” (Zsolt.13,3) Itt már nem közösségi tanakodást láthatunk, mint a fenti két esetben, hanem az egyén tanakodását. A tanakodás szava helyett az „esit écot bánáfsi” kifejezés szerepel, ami annyit jelent: meddig helyezzek, tegyek, számítsak terveket, szándékokat, okosságokat, törekedéseket a lelkemben? Meddig tekintsek, meddig ügyeljek a lelkembe elhelyezett tanácsokra? Dávid zsoltára ez, mely az ínséges időkben keletkezett. Akkor, amikor üldözték. Akkor, amikor mindenki ellene támadt. Akkor, amikor egyedül maradt. Egyedül maradt, és el lett látva mindenféle jó tanáccsal. A tervek, a különféle okosságok nem a saját lelkében születtek, hanem rá lettek helyezve, mondhatnám, rá lettek terhelve mások tervei, akaratai, szándékai. Ezekre kiállt fel Dávid: meddig helyezzem még az emberi törekvéseket a lelkembe? Meddig befolyásolja még az akaratomat a mások akarata, gondolataimat a mások gondolata, vágyaimat a mások vágyai? Meddig legyek még foglya mások szándékának? Maga Dávid adja meg a választ a feltett kérdésére a 6. versben: „Mert én a te kegyelmedben bíztam, örüljön a szívem a te segítségednek”. Vagyis hittem a te kegyelmedben, és az én szívem a te szabadításodban örvendezik, aki maga Jesua HaMassiah. Már bizonyságként tesz hitet Dávid Isten szabadításáról és kegyelméről. Tudja, hogy ki az egyetlen megoldás életére, és megvallja Őt. Így lehet szabad. Így tud felállni. Így tud tovább menni.

Ha tovább viszem a tanakodás szavát, nemcsak a Tanra, a Tórára, azaz Mózes 5 könyvére gondolhatok, hanem magára a Tanakhra is. Hiszen a Zsidó Biblia felosztása szerint a Tant (Tórát) követik a Próféták könyvei (Neviim) és az Iratok (Ketuvim), mely a Zsoltárokból, Példabeszédekből, Prédikátorból és a többi „elbeszélő” könyvből áll. E hármas felépítés önmagában üzen. Isten kinyilatkoztatja és megadja az Ő Törvényét (Tóra), melyhez ad látást, szellemben való értést (Próféták), hogy mindez bizonysággá, élővé legyen mások előtt (Zsoltárok, stb.) Ez a felosztás a mi életünkre is vonatkozik. És amikor tanakodunk, amikor az Igéről szólunk és beszélünk, szükséges, hogy e három egymásra épüljön, mint ahogy láthatjuk a fent emelített három Ige részt a Tórából, a Próféták könyvéből és az Iratokból. Ne tanakodjunk úgy, mint a nép tette, hitetlenül, emberi erőből beszélve, mert mi is szembesülni fogunk Isten válaszával. De tanakodjunk úgy, mint azok, akik látták az Örökkévalót, és szóljon minden szavunk az Igéről, közösségben éppúgy, mint egyénileg. Legyen bizonyság előttünk Dávid bizonysága, aki tudta, kinek a nevében van a szabadulás, a kegyelem, a megmenekülés. Legyen minden tanakodásunk Őt áldó és dicsőítő szó.

És hogy ne csak az ún. Ószövetségről essen szó, íme néhány Újszövetségből való Ige: „És meghallák az írástudók és a főpapok, és tanakodnak vala, hogy mi módon veszíthetnék el őt. Mert félnek vala tőle, mivelhogy az egész sokaság álmélkodék vala az ő tanításán.” (Márk 11,18) Az írástudók és főpapok tanakodása nem más, mint egy ravaszul, álnokul elgondolt kiírtás, megsemmísítés, eltüntetés, Jesua megölése, elveszejtése. Itt sincs szó tanácskozásról, vagy megbeszélésről, gondolkodásról, hogyan és mit is kellene tenni, hanem már egy eldöntött tényt határoztak el maguk között: megsemmisítik Jesuát. Nem fontolgatták, eldöntötték. Méghozzá álnokul, ravasz tervvel, mert féltek a tömegtől. Féltek mert látták, hogy a nép csodálattal tekint Jesua tanítására, arra, ahogy Ő beszélt a Tóráról. Ebben a részben úgy olvashatjuk, hogy a sokaság rendkivűlinek, csodálatosnak és megfoghatatlannak tartotta az Ő (Jesua) Tóráját. Hiszen a testté lett Igével találkoztak, mely számukra maga lett a csoda. Az írástudók és főpapok is tudták és látták ezt, de ellene szegültek. És az életet csak egy módon lehet megszüntetni: halállal. Az ő tanakodásuk már több volt az emberi erő és akarat által vezérelt cselekedeteknél. Ők már egy másik hatalom irányítása által léptek. A halál eszközeivé válltak. Néhány verssel később ismét olvashatunk róluk, mikor ők kérdezik Jesuát, hogy milyen hatalom által cselekszi mindezeket a dolgokat. Jesua pedig visszakérdez, hogy mondják meg neki, János embertől, vagy Istentől szólta, amit szólt, akkor ő is válaszolni fog. Erre a főpapok és írástudók így reagáltak: „Azok pedig tanakodnak vala maguk között, mondván: Ha azt mondjuk: Menyből, azt fogja mondani: Miért nem hittetek tehát néki? Ha pedig azt mondjuk: emberektől, -félnek vala a néptől. Mert mindenki azt tartja vala Jánosról, hogy valóban próféta vala. Felelvén tehát, mondának Jézusnak: Nem tudjuk. ” (Márk 11,31-33) Ismét tanakodtak. Itt viszont egy olyan szóösszetétel áll, mely így adható vissza: mérlegelték a tudásukat. Mérlegeltek, mit mondjanak. A mérlegelésnek pedig az eredménye, hogy nem foglalnak állást. Elhangzik egy kérdés irányukba, és nincs rá válaszadás. Helyette mérlegelés van. Ahol pedig mérlegelés van, hogy mit mondjunk, hogyan szóljunk, miként tegyünk, ott nincs őszinteség. Ott sunyiság van, félelemmel párosulva. Mert ahol a tanakodásban átvette a hatalmat a halál, ott minden válaszadásban, tettben, cselekedetben jelen van a félelem és a gyávaság. Ahol a tanakodás nem az életről és az élet beszédéről szól, ott a halál munkálkodik és uralkodik.

És végül egy olyan tanakodás zárja a sort, mely ma is, közöttünk is időszerű figyelmeztetés. „És az ő tanítványai a túlsó partra menvén, elfelejtettek kenyeret vinni magukkal. Jézus pedig monda nékik: Vigyázzatok és őrizkedjetek a farizeusok és szadduceusok kovászától. Ők pedig tanakodnak vala maguk között, mondván: nem hoztunk kenyeret magunkkal. Jézus pedig megértvén ezt, monda nékik: Mit tanakodtok magatok között, óh kicsinyhitűek, hogy kenyeret nem hoztatok magatokkal?!” (Máté 16,5-8) Akkor hangzik ez el, mikor a farizeusok és szadduceusok mennyei jelet kívánnak Jézustól, Ő pedig válaszként azt mondja: e gonosz és parázna nemzetségnek nem adatik más, csak a Jónás jele. Ezután következik, hogy a tanítványok a túlsó partra mentek, kenyér nélkül. Pontosabban útravaló eledel nélkül. Ugyanis a kenyér, a „lechem” szó helyett itt a „cédá” szó áll, mely kifejezetten az útra való eleséget, élelmet jelenti, illetve az elejtett, zsákmányul esett állatra is e kifejezést használja. Elindultak egy útra, a túlsó partra, útravaló nélkül. Amikor mi útra kelünk, van-e nálunk útravaló? Van-e nálunk annyi eleség, ami kitart addig, míg célba érkezünk? Amikor egy Igehirdetés, egy tanítás hallgatása, egy istentiszteleti alkalom után vagyunk és elindulunk a „túlsó partra”, visszamegyünk a világba, a mindennapjainkba, van-e nálunk annyi útravaló, hogy a lelkünk, szellemünk ne éhezzen? Ettük-e, magunkhoz vettük-e az Igét, és visszük-e magunkkal a mindennapokba? Vagy, ahogy felállunk és eljövünk, 5 perc múlva már nem is emlékszünk, mit hallottunk… Mert amikor elindulunk, elhangzik Jesua szava: figyeljétek és őrizzétek magatokat a farizeusok és szadduceusok kovászától. A törvényeskedés és elegettevés kovászától. A megmagyarázkodás és a megfelelni akarás kovászától. Hiszen a farizeus ennyit jelent: megmagyarázni, törvényeskedni, betű szerint érteni az Igét, a szadduceus pedig mindent elegettevően, önmagának, másoknak és Istennek megfelelve cselekedik. Ettől óv Jeusa! A tanítványok pedig tanakodtak, mitegy értetlenkedve beszéltek egymás közt: nem hoztunk kenyeret magunkkal. A tanakodtak szó helyett ismét az „ámár” szó áll. Beszélni, szólni. Egymás közt beszéltek. Vagy inkább összesúgtak. Jesua szól nekik, inti őket, ők pedig egymás közt kezdenek el suttogni, és nem ahhoz szólnak, aki őket megszólította. Magukba fordulnak és nem Jesuára nézve beszélnek. „Tanakodnak vala maguk között” vagyis maguk közt beszélnek, ezzel mintegy kizárva azt, aki szólt hozzájuk. Ez a „maguk között” kifejezés pedig egy olyan igéből ered, melynek jelentése: eltaszítani, kigúnyolni, kinevetni, megvetni, elkülönülni, és ebből a szóból ered az undor, az utálat, illetve ezt a kifejezést használja a mózesi törvényekben a tisztulás vizére, valamint ezzel jelöli az elkülönülést, a távolságtartást a tisztulás egész ideje alatt. Vagyis a tanítványok egyfajta gúnnyal, megvetéssel, eltaszító hanggal közölték egymásnak: nem hoztunk kenyeret magunkkal. Szinte lekicsinyelték a Mestert. Miről beszél ez? Mit beszél ez? Hát nem tudja? Mi közünk nekünk ahhoz, amiről beszél? Kinek beszél? És erre jön Jesua válasza, aki hallja mindezt: miért különültek el egymás közt, kicsinyhitűek? Miért mondjátok megvetéssel, eltaszítással, hogy nem hoztunk magunkkal kenyeret? Hát tényleg nem értitek, miről beszélek? Sokszor vagyunk így mi is. Halljuk az Igét, halljuk az élő Szót, de magunkba, magunk közt suttogunk az „ez kihez beszél?”, „ez mit akar?” gúnyos, elkülönülő szavával, és talán kinevetjük, talán megvetjük azt, aki szól. Mert nem értjük, mit szól, ezért a reakciónk a gúny, az eltaszítás, a távolságtartás. A tanítványok nem vittek magukkal kenyeret. Nem vitték magukkal mindazt, amit az Igéből kaptak, magát az Igét, ami éltethette, táplálhatta volna szívüket, lelküket, testüket. Nem vitték magukkal a szellemükben, lelkükben, gondolataikban, érzéseikben Krisztust, és ezért nem értették meg az ő szavát. Ezért nem értették, mit jelent a farizeusok és szadduceusok kovásza, mert nem volt bennük az élet kenyere. Nem vált bennük életté az Ige magva, így nem értették, milyen kovászról beszél Jesua. Ez a „lechem”, a kenyér szó áldozatot is jelent. Azokat a szent kenyereket is így hívták, melyek a Szentélyben álltak és emlékeztették Istent Izrael 12 törzsére, s mely a templomi szertartáshoz is szolgált. A tanítványok nem vettek magukhoz kenyeret, vagyis áldozatbemutatás nélkül indultak el. És ha valaki úgy indul el, hogy nincs meg az oltárra tett áldozata, az odaszánt élete, az életátadása, a hálaáldozata, azt megemészti a farizeusok és szadduceusok kovásza. Ezért szól Jesua: vigyázzatok és őrizkedjetek, nehogy fogjon rajtatok e kovász. És kérdezi: mit tanakodtok magatok között, hogy kenyeret nem hozatok magatokkal?! Hiszen köztetek, veletek van az Élő Kenyér! Pár verssel később szinte számon kérően kérdezi Jesua: hogyan nem értitek?! Hogy lehet, hogy nem értitek, miről beszélek?... A tanítványok nem látták, hogy mire figyelmezteti őket a Mester. Csak később, miután Jesua maga magyarázta meg szavait értették meg, hogy a farizeusok és szadduceusok tudományától, útjától óvta őket. Ne legyünk távolságtartók az Igével szemben, ne vessük el és meg, ha még valamit nem értünk. Mi már naponként vehetjük magunkhoz az élet kenyerét, az Igét, és útravalóval indulhatunk a „túlsó partra”. Csak Vele, mert különben megemészt és felemészt a farizeusi és szadduceusi kovász. Vegyük az Élet Szavát, a testté lett Igét magunkhoz, hogy a mi tanakodásaink Róla szóljanak, Tőle jöjjenek, Általa történjenek, és Benne életet adjanak mindenkinek. Tanakodjunk! Tanakh-odjunk! Legyen mindenünkben jelen Isten kinyilatkoztatott törvénye, bizonysága és kegyelme. Az élő és éltető Ige.

2012.05.22.




SÓFÁR Jeshua HaMassiah-ban hívő Közösség. Alkalmaink: Szombaton 15 órától, Bp., VI.,Vörösmarty u.51.

Honlapkészítés