Ma is élő rendezetlenségek

Az alábbi írást aktuálissága okán láttuk szükségesnek teljes terjedelmében közreadni. Írója Kis György, a „Megjelölve Krisztus keresztjével és Dávid csillagával” című, nagy port felvert könyv írója, zsidóságát mindig megvalló nyugalmazott katolikus plébános.
Néhány évvel ezelőtt meghívására többször volt lehetőségem őt meglátogatni Bakonyszentlászlón, ahol a halálára készülve szerette volna átadni látását, ismereteit számomra is.
Idős kora ellenére nem tett le arról a szándékáról, hogy terve megvalósúljon és a kereszténység a zsidósággal rendezze viszonyát, legyen kiengesztelő megbékélés .
Bár szeretett volna velem, és velünk messiáshívőkkel ebben együttmunkálkodni, és a feladatot átadni, ám ez érthető okok miatt nem jöhetett létre, de kapcsolatunk töretlenül jó maradt.
Most néhány évvel később ennek a hagyatéknak egy írott anyagát kötelességemnek érzem átadni másoknak-mindenkinek.
Kis György gondolatait magam azzal toldom meg, hogy mindaz, amit ő leírt, nemcsak e plébános szűkebb környezetében, egyházában ma is rendezetlen.
Szinte a teljes magyar kereszténységben, annak minden egyházában és felekezetében, kisebb-nagyobb gyülekezetben eltakart, látens, lappangó betegség, vagy éppen látható, sőt hallható anticionista, antijudaista működő, vagy működésre feléleszthető szellemiség.

Orbán Béla


A Krisztus-követés "közbeszéde"

Engedtessék meg egy kis „közbeszéd” a Krisztus követéséről nekem, aki a minap múltam 87 éves, 64 év óta vagyok katolikus pap, jelenleg nyugdíjas plébános, aki a drámai katolikuspap-hiány folytán még kisegítek, ahol és ahogy tudok.

Hálát adok Istennek, hogy mivel négy nagyszülőm közül három, akiket ismertem, tiszteltem és szerettem, s akik köztiszteletben álló zsidó származású ízig-vérig magyarok voltak, Isten irgalmából elfogadták a zsidó Názáreti Jézus evangéliumi tanítását, („Övék az atyák és a test szerint Krisztus is közülük való, aki mindenek fölött álló, örökké áldott isten”, Róm. 9,5) keresztények lettek. Persze Pál apostol tanítása szerint, azzal senki se dicsekedhet, hogy ősei zsidók, pártusi hercegek, afgánok vagy Árpád ivadékai voltak.

Hazánknak, Magyarországnak története, sőt már honalapító királyunknak, Szent Istvánnak kívánsága az volt, hogy tapintatosan, sőt szeretettel fogadjuk be a hazánkba jött idegeneket. Az is tudott dolog, hogy ezeréves viharos történelmünk folyamán sok-sok idegen vált magyar földön jó magyarrá, esetleg régi, idegen hangzású családi nevét, sőt vallását megőrizve is, teljesen beolvadva a nemzettestbe, és kapott főnemesi címet, rangot, lett katona, püspök, apát, tisztviselő, iparos, kereskedő stb., szerzett magának és családjának közmegbecsülést hazánk történetében.

Tudott dolog az is, hogy a bevándoroltak között két népnek hazánkban való történelmi léte nem volt gondtalan, és mai léte sem az. Mégsem helyes őket együtt emlegetni. Az egyik ilyen nép a cigányság, a romák, a másik pedig az Írás szerint Istennek választott népe és kedvence: a zsidóságból leszármazottak.

A cigányságot évszázadokon keresztül teljesen elhanyagolta az országvezetés, léte ezért vált sok tekintetben problémássá. Örvendetes, hogy a XXI. században rájövögetnek a nemzetek vezetői arra, hogy bizonyos emberi feltételek megléte nélkül minden ilyen bevándorló (pláne eleinte nomád) néppel csak sok gond lehet mindaddig, míg a vezetés nagy ráfigyeléssel és tapintattal, előrelátással és türelmes szeretettel nem veszi a kezébe sorsuk alakítását. A romák esetében végre van erre remény! Megindult valami.

A zsidókkal kapcsolatos probléma sokkal összetettebb, mert minden magyar iskolás tanulta már az első elemiben, hogy „ők” voltak azok, akik a Megváltó Jézus Krisztust kigúnyolva, megkínozva keresztre feszítették, sőt gyűlöletükben azt kiabálták, míg Jézus a kereszten szenvedett, hogy „az Ő vére rajtunk és gyermekeinken...” (Mt 27,25) Persze azt sokkal kevesebben hallották már, hogy Jézus korában ötmillió zsidó létezett, de 4 millió Palesztinán kívül élt, a diaszpórában. Csak 1 millió lakott a Szentföldön, és ezekből lettek Jézus tanítványai és az első keresztények. Azt is sokan elfeledték, vagy nem is figyeltek fel az Írásra, hogy mikor Jézus virágvasárnap, a szamár hátán bevonult Jeruzsálembe, „sokan a nép közül ruhájukat terítették az útra, fiatalok ágakat törtek le a fákról, s az útra szórták, Az előtte és utána járó tömeg így kiáltozott: »Hozsanna Dávid fiának, áldott, aki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban«” (Mt 21, 8-9)

A nagy német szentírástudós, Franz Mussner professzor azt írja egyik művében, hogy Pilátus bizonytalankodása abban, hogy Jézust elítélje-e, a kézmosás jelenete stb. az apokrif Péter evangéliumból került az Újszövetségbe. Pilátus kegyetlen ember volt. Jézus előtt, a rómaiak elleni lázongásért ezer zsidót feszíttetett keresztre. Ő vállalta volna, hogy ország-világ előtt kijelentse, a zsidó kollaboráns főtanács néhány tagjának és a velük együtt érző csőcseléknek a kedvéért elismerje, hogy „ártatlant” ítélt kereszthalálra?! (F. Mussner: Traktat über die Juden, Kösel, München, 1979, 306–309. o.) Különben is, Pilátus hivatalának előcsarnokában – Mussner szerint – legfeljebb 1000 ember tartózkodhatott az ítélethirdetéskor. És honnét tudjuk, hogy ezek közül hányan kívánták Jézus kereszthalálát. (Olvastam, hogy Rajk László belügyminiszter kivégzéséhez elővezettették Mindszenty prímásunkat is börtönéből, hogy a kivégzést végignézze...) S azt ki tudja, hogy virágvasárnap, Jézusnak Jeruzsálembe való bevonulásakor hányan hozsannáztak a fiatalok közül, és lelkesedésükben hányan dobták még kabátjaikat is, pálmaágakat is hozsannázásuk közben az útra?

Volt, ahogy volt... annyit tudunk mi keresztények Pál apostoltól is, aki maga bevallja, hogy megtéréséig üldözte Jézus híveit: „Isten nem bánta meg választását... a zsidók a nemes olajfa, amelybe a nem zsidó Krisztust hívők, mint vadalanyok lettek beoltva, és ezért nincs semmi okuk a dicsekedésre” (lásd Szent Pálnak a Rómaiakhoz írt levelét.)

S még egyet nem vitathat egyetlen objektíven gondolkodó ember sem, bármely politikai pártnak a híve: „A zsidó sors” azért majdnem két keresztény évezreden át nagyon drámai volt, mert hétéves korától minden keresztény gyermek hallotta, tanulta, képeken, például a templomának keresztúti képein, az ún. stációs képeken és szobrokon is látta, hogy „a gonosz zsidók hogy megkínozták a szegény megváltó Jézusunkat...” Nem is szóltam még a II. vatikáni zsinat után az Egyházunk által valótlanokként elismert vérvád-mesékről, az ostyagyalázás vádjáról, valamint a pestis terjesztéséről stb.

Bizony nem ártott volna a rendszerváltozáskor a közéleti emberek „átvilágítása”, de ugyanígy, nagyon szükséges lett volna, vagy volna máig is, hogy a hivatottak kicsit tanulmányozzák a hitleri éra bukása után közvetlenül (még a polgári kormány idejében), ki mit mondott, írt könyvekben és folyóiratokban, vidéki és fővárosi újságokban például a hitleri bűnözés idején, a zsidótörvényes kortól kezdődően „a zsidókról”. Borzalmas volt a kommunista idők bűnlajstroma, de az volt a náci és nyilas korszak istentelensége és embertelensége is Németországtól kezdve mindenhol, ahol megnyilvánult!

A jelen legkiáltóbb bűne a kettős mércével való mérés! Mikor II. János Pál pápa az USA-ba utazott Amerika felfedezésének 500. évfordulójára, egy öreg indián, a nagyrészt kiirtott őslakosok képviseletében díszes bibliát nyújtott át a pápának, mondván: „Szentatya, erre a könyvre a keresztényeknek nagyobb szükségük van, mint nekünk, mert őseinket halomra gyilkolták, kínozták és kirabolták. Ezért ezt visszaadjuk most Magának”! A leírás szerint II. János Pál pápa elsírta magát.

Talán ilyen könnyhullatás késztette a nemes lelkű pápát arra is, hogy 1986 áprilisában meglátogassa a római Tiberis- parti zsinagógát, megölelje Elio Toaff főrabbit, és a zsinagóga istentiszteletén „bocsánatot kérjen mindazokért a bűnökért, melyeket a történelem folyamán a zsidók ellen – mint mondta – „bárki is elkövetett”... Köztudott, hogy a Magyar Fórum című újság állandóan hirdeti és olvasásra ajánlja a hitleri éra alatt megjelent gyűlöletkeltő, antiszemita könyveket, olyanokat is, melyek azt állítják, hogy Jézus sohasem volt zsidó származású, hanem például pártusi herceg. Az antiszemita közbeszéd című kiadványban olvashatók e sorok:

„A Tripartitumnak van egy része, mely arról szól, hogy a római zsidókeresztény (a kifejezés értelme: a zsidó észjárású vallásmagyarázaton alapuló) pápának miért nincs hatalma Magyarországon. Szent István előre furfangosan megóvta az országot a pápai függéstől, örök szuverenitást szerzett.... Jézus nem zsidó, hanem a vérünkből való pártus (szkíta-hun) herceg volt... Isten kiválasztott népe tehát a magyar.” (Grespik László: A finnugor elmélet hazudik, 50. old.)

Tulajdonképpen „mi szükség van további bizonyítékokra”?

A Népszabadságban is olvasható volt a hívő értelmiségiek levele, mellyel Seregély István egri érsekhez, a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnökéhez, Bölcskei Gusztávhoz, a református egyház, és Szebik Imréhez, az evangélikus egyház vezetőihez fordultak. 57 túlnyomórészt keresztény, jelentős részben katolikus személyiség kérte a püspök urakat: tegyenek valamit ők is az antiszemita gyűlölködés ellen Jézus Krisztus evangéliumával. A II. vatikáni zsinat határozata, az Egységtitkárság három, e tárgyban való megnyilatkozása után és II. János Pálnak az ezredfordulón Jeruzsálemben, a Yad Vashemben elhangzott bocsánatot kérő szavai, valamint a Templom romjainak résébe helyezett, írásbeli megnyilatkozása után. Hogy az 1944-es tragédia után végre teljes megbékélés jöjjön létre az ország keresztény lakossága és zsidó származású vagy vallású állampolgárai között.

A katolikus püspöki kar – a kar titkárának, Veres András püspök úrnak bejelentése szerint – nem kíván a nevezetes közéleti egyének levelére választ adni. Igaz, hivatkozhatna püspöki karunk arra, hogy néhány éve hivatalosan kijelentették, hogy „az antiszemitizmus égbekiáltó bűn”, de nem kétséges, hogy hazánk jelen állapotában az Evangélium őreinek, megközelítve a nyugati országok püspökeinek példáját, feltétlenül szólniuk kellett volna!

„Keresztény értelmiségiek” a Magyar Hírlapban („Válasz nélkül a hívők levele?”) fejezték ki fájdalmukat a püspöki kar hallgatása miatt.

A – hajdan Pethő Sándor szerkesztette – Magyar Nemzet című újságban manapság annál bővebben jelentek meg cikkek és utalások gunyoros hangnemben. Például október 31-én Ugró Miklóstól: Hívő értelmiség levelét megírta címen. Már a cím kissé gunyorosan áttételes fogalmazásából, még inkább annak tartalmából kitűnik, hogy ez a cikk nem konstruktív és objektív módon, tehát nem megbékéltető célzattal íródott. (Tehát nem a II. vatikáni zsinat vagy akár II. János Pál gesztusait követő tenorban.) A „jobbközép, keresztény sajtótermék” kevéssé ismert szerzőinek erősen negatív írásaira a Népszabadságban és egyebütt neves keresztényektől is íródtak válaszcikkek.

Emlékkönyvem bejegyzése szerint a Magyar Demokrata helyettes főszerkesztője, Seszták Ágnes 1987. december 29-én kedves ebédvendégem volt. Interjút jött készíteni velem akkori magazinja számára, nemrég megjelent és nagy port felvert „Megjelölve Krisztus keresztjével és Dávid csillagával” című könyvemről... (melynek előszavát Karl Rahner SJ, a világhírű jezsuita és Habsburg Ottó írták...) Seszták Ágnes ezt írta emlékkönyvembe:

„Megsemmisítő és felemelő órákat töltöttem mind a könyve, mind a kedves személye társaságában. Szeretném, ha a keresztény–zsidó párbeszéd egyszer nálunk is aktuálissá válna. Sok szeretettel Seszták Ágnes és Lengyel Gábor.”

Tempora mutantur.

Ahhoz, hogy katolikus egyházunknak, de az ország sokat szenvedett lakosságának is jót tegyünk a hit alapján: félre kell tenni minden előítéletes rögződést az ún. zsidókérdésben, fel kellene hagyni a gunyoros hangvételű írásokkal, és fel kellene dolgoznunk a katolikus egyháztörténelmi könyvekben végre objektíven megtalálható történelmi múlt tragikus tényeit. Természetes, hogy megbékélés nem jöhet létre egymásnak való rosszmájú vagy szellemeskedő izengetések révén, hanem csak a hívő vagy legalább becsületes (akár zsidó, akár keresztény) ember kiengesztelődni kívánó és bűnbánó lelkülete alapján. E téren jó példát ad nekünk II. János Pál pápa, s adott a drága emlékű XXIII. János pápa, a Vatikán számos rendelkezése és a legtöbb kulturált, nyugati ország püspöki karainak nap nap utáni megnyilatkozásai és kezdeményezései.

Katolikus egyházamnak a sír szélén álló, de papi hivatásomért örökké hálás, egyszerű papja vagyok. Tanúja annak a fájdalmas és mondhatnám pszichikai gátlásokra visszavezethető ténynek, hogy katolikus papok és szerzetesek, főpapok, püspökök nem merik említeni, hanem belső kényszerrel, sőt negatív gesztusokkal is igyekeznek elnyomni azt, ami valójában kegyelem, hogy őseik között zsidók is voltak vagy vannak. (Tudomásom szerint, Istenben boldogult gróf Mikes János szombathelyi püspök úr apjának, gróf Mikes Benedeknek első grófi neje korán meghalt. Második felesége egy svájci bankárnak volt leánya. A püspök úr és lánytestvére, aki örökimádó szerzetesnő volt egy tiroli kolostorban, 1944-ben a mama miatt csak „kivételesen” számíthattak „keresztényeknek”...! Persze Jézus 12 apostola közül egyik sem tudott volna árja származást igazolni!)

Mikor szomorú tanúja vagyok annak, hogy a lakosság legfeljebb tíz százaléka érdeklődik már csak magyar földön az általunk meghirdetett Evangélium iránt, sokszor eszembe jut Jézus intelme: „aki titeket megvet, engem vet meg...” Ugyanez a figyelmeztetés már az Ószövetségben is megtalálható: „Megáldom azokat, akik titeket áldanak és megátkozom, akik titeket átkoznak...” (1 Móz. 12, 3). De részletesebben is idézném az Írást: „Te ugyanis az Istennek szentelt nép vagy, téged kiválasztott az Úr, a te Istened, hogy tulajdon népe légy minden nép közül, amely a földön van. Nem azért lépett veletek kapcsolatba és választott ki titeket az Úr, mintha számra nézve minden népet meghaladnátok, hiszen minden népnél kevesebben vagytok, hanem azért, mert szeretett titeket az Úr... Tudd tehát, hogy az Úr, a te Istened erős és hűséges Isten, aki ezerízig megtartja a szövetséget, s az irgalmasságot azokkal szemben, akik szeretik őt, és megtartják parancsait, de legott megfizet azoknak, akik gyűlölik őt és elpusztítja őket, nem késlekedik, legott megadja nekik, amit érdemelnek.” (Második törvénykönyv, 7,7–11)

Dr. Kis György
nyugalmazott plébános
Bakonyszentlászló