Kimerülés utáni gondolatok



„Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Fil 4,13)


Mindennapos, hogy korunk embere keresi a feltöltődést, az erejének megújulását. Kimerülünk, mint egy edény, amelyből csak merítenek, de amelybe sohasem töltenek.Hétköznapjainkban is folyamatos tartalékaink kiszivattyúzása, miközben olykor erőnk fogytán, szinte kiszáradunk, elsorvadunk, legyengülünk.

A kimerítés folyamatának bizonyára mi adunk engedélyt, magunk szinte felajánljuk önmagunkat. Általában saját vágyaink hajtanak bennünket, amikor képesek vagyunk erőnkön felül, adottságainkon és lehetőségeinken túl célokért, eredményekért hajtani, küzdeni.E folyamatnak sodrása ráadásul végelláthatatlan harcok és küzdelmek életformája, pontosíthatóan minősíthető rabszolgasága.

E túlhajszoltságnak, kényszermunkának időnként vannak olyan pontjai, amikor meg kell állni egy szusszanásra. A kikapcsolódás ilyenkor sohasem kikapcsolás, hiszen csak egy időre állunk meg. Miképpen az elektromos eszközeink is csatlakoznak a konnektorral, nekünk is csak egy kattintás és indul a gépezetünk. A szünet néhány perces, vagy néhány napos, de a folytatás nem marad el, sőt a feltöltődésünk kevéske energiája arra elegendő, hogy „utolérjük magunkat”.

Ez esetekben csak egy kérdés merülhet fel: Mi vettünk-e fel egy gyorsuló tempót, és szeretnénk túllépni önmagunkon, avagy mások akarnak még többet kihozni belőlünk hajcsárként? Az eredmény persze mindkét esetben a kifekvés, lemerevedés, görcsösség, fájdalmas , majd érzéketlen szenvedés. Kiüresedve, kimerülve is talpon, topon kell maradni, mert aki lemarad az kimarad…

Aztán van egy harmadik, kimerítő lefárasztás is, amikor mások nem késztetnek nagy erőkifejtésre, nem késztetnek, vagy bátorítanak kényszerpályára.”Csak” fékeznek, visszatartanak. Így ők mégis kimerítenek, erőinket mérhetetlenül elherdálják, kiszipolyozzák, és végül az erőst is kimerítik. Ők csak egyszerűen ráterhelődnek másokra, és tehetetlenségük szinte telhetetlenséggel párosuló, visszahúzó erő. Mindaddig alig érzékelhetők, amíg többekkel együtt egy ponthoz, egy –egy karóhoz kötik magukat, és mint a legelésző tehenek, vagy házőrző kutyák meghatározott területen, egy ponthoz lecövekelve teszik körútjukat. Vagy másokkal együtt fizettek be a körhintára, mely egységesíti őket...

De bizony igencsak fárasztóak azoknak, akik az útjukat nem láncok hosszúsága szerinti területen , vagy körbe-körbe lengedezve, hanem saját lábukon, és szabadon, méghozzá egyértelműen, egy irányba és egyenesen szeretnék járni. Mindaddig visszafogók, visszatartók, és ezáltal kimerítőek, amíg az ő kezeiket el nem engedik, vagy szorításukat megszüntetik.


KIMERÜLTSÉGEM

Az elmúlt hetekben, hónapokban magam is tapasztaltam, hogy kezdek kimerülni. Vannak személyes kötelességeim, feladataim, és bármennyire teljes embert kívánóak ezek, mégsem ezek okoznak kimerültséget. Az sem, hogy hatvanas éveim elején lefelé tartok és fizikai, lelki erőm fogytán, vagy betegségek rongálnának...

Menni szeretnék, futnék utamon. Aztán mindig valaki belém kapaszkodik. Remélve, hogy együtt haladhatunk tovább azzal, aki most a porban van, vagy sántít. Sokszor és mindig megállok, lehajolok, elfogadom a segítségért emelt kéz szorítását… Aztán a probléma okán teszünk egy kört, körbe járjuk azt. Aztán még egyszer, sokszor...

Bizony sok idő és erő megy pocsékba, amikor a karóhoz kötöttekről kiderül, hogy semmi szándékuk a szabadság elérése. Ha pedig empatikusan, átérezve helyzetüket melléjük állunk, lényegében magunk is megtapasztalhatjuk, hogy amíg a körhinta motorját valaki ki nem kapcsolja, a földtől, a realitásoktól oly távol keringünk. Körbe-körbe…

Bizony, ezek az állapotok azok, melyek iszonyatosan kifáraszthatják, kimeríthetik mindazokat, akik Isten akaratából, mások felé szolgálnak.

Ezek a kimerítő, szellemi, lelki fáradtságot előidéző, és egy idő után felesleges szolgálatok, kapcsolatok. A valódi, Isten szerinti szolgálatok a szolgálót mindig erősítik, útját biztosabbá, a bizonyságok útjelzőivel biztosítottá teszik. A legnagyobb igénybevétellel járó szolgálat ekkor frissít, erősít, sőt egyenes irányba, a célunk felé lendítő erővel, szinte felemel..


Sok-sok év szolgálatának emlékét, tanulságait, és bizonyságait gondoltam át nemrégiben. Volt, ahol én erőlködtem, volt, ahol mások erőltettek engem meg. Lelkesen szolgáltam saját elgondolásom szerint, vagy önkéntesen rendeltem alá magam másoknak. Ezek a szolgálatok kimerüléssel végződtek, majd elszürkültek, van melyre már emlékezni is alig tudok. Évekig dolgoztam önkéntesként szellemi fogyatékos gyermekek közt, másfél évtizeden át nyomtam a harmóniumot vagy orgonát , kora reggel és rendszerességgel, kitartóan imádkoztam másokkal a Parlament épületében, evangelizáltam közterületeken. Sorolhatnám..

Voltak véresen komoly, életmentő küldetéseim, ahol sohasem fáradtam el, és még évtizedek múltán is jó, erőt adó bizonyságai vannak részemre is. Voltam kikötve és elég volt a legelő, miképpen kaptam láncként feladatot, mely szolgálat emberi volta nem engedett utamra, Isten elrendelt Útjára, feladatomhoz, Isten általi célom irányába sem.

Isten iránti hálával mondhatom, hogy kötelem, láncom se emberhez, se emberi szerveződéshez nincs. Mégis a fáradtság, a kimerülés jeleit tapasztaltam magamon.

Láncom nincs, tudom Isten elrendelt Akaratát az életemre, és mindezeket minden feltétel nélkül, teljességgel elfogadtam. Mégis valami visszahúz, valami nem enged, valami lemerít, kimerít, elerőtlenít….

Ennek érzetén szükséges volt megállnom, és minden utamat, lépésemet, szolgálatomat, kapcsolataimat megvizsgálnom, hogy a körben járásaim megszűnjenek, mehessek előre, tovább… Lehetetlen, hogy ne haladjak.

Ugyanakkor akartam, hogy megtudhassam azt, hogy mikor kell és lehet elindulnom, valamint miért kellett várakoznom? Szükséges volt-e a várakozás, vagy talán késlekedtem önhibámból az indulással?

E vizsgálat számomra a három, kimerítő lehetőség közül csak egyre összpontosulhatott.

Fel kellett ismernem mindazon fékező erőt, amely visszatart, várakoztat, súlyokat helyez rám feleslegesen. Ezeket kell leráznom magamról, mert biztosan kimondható: mindezek nem Istentől kapott feladatok, szolgálatok. Egy ideig lehetőség voltam azoknak, akik körben forgásukban szenvedtek, de amikor az el-, és leszakadás nem lett akarattá szívükben. A továbbiakban se én, se akik velem egy úton járnak, - és én is velük szellemi egységben haladva-, egyikünk sem várakozhat rájuk.

A jövőben pedig alaposabban meg kell vizsgálnom minden szolgálatot, hogy valóban az-e, vagy emberi akarat, jóakarat szüleménye? A körben járó, rám terheket akasztó személy valóban szabadulni akar, és szabadulásához kér-e segítséget, avagy rám akaszkodott?

Amikor egy közösségben valaki lekarózza magát, magára a közösség életére jelent fékező erőt. Miképpen valaki a terheit nem lerakni akarja, hanem másra akasztja, mindkét eset Isten elleni, káros állapot lehet.

E két esetben ugyanakkor kísértésbe eshetünk, és beleeshetünk a Sátán cselvetésébe. Amikor a szolgálat féket kap, és a szabadságot a humanitás elkötelezettségének járma váltja fel.


A KIMERÜLÉS PÉLDÁZATA


Amikor továbblépéseimen gondolkodtam, a mindennapi élet egyik megoldott problémája adott választ és részbeni feleletet kérdéseimre.

Nemrégiben, rendszeresen okozott feszültséget, hogy autónk pontosan akkor nem indult, amikor valahova feltétlenül mennie kellett volna. Máskor rendszeres programmá lett, hogy előző nap az akkumulátort ki kellett vennem, fel kellett töltenem, hogy beinduljon azonnal a gépkocsi motorja, elindulhassunk. Aztán néhány nap után az akkumulátor újra legyengült… Így minden indulást megelőzött egy feltöltés, mely és más soron kívüli, be nem tervezett tevékenység,- más dolgaim végzése helyett.

Aztán ezt követte a nyugtalanság, hogy utunk során mikor válik üzemképtelenné a gépjármű, és akkor azt miképpen tudom kijavítani? Vidéki környezetben távoli a segítség, és hosszú idő, amíg megérkezik. Addig mit tehetek, hogy ne szenvedjen fagyban, vagy rekkenő hőségben a velünk együtt utazó gyermekünk?

Bizony sokszor volt bennem békétlenség.

Aztán a sokadik lemerülés után vizsgálódni kezdtünk, hogy vajon hol van szabálytalan kötés, érintkezés, amely az elektromos hálózatban az akkumulátor kimerülését okozhatja.Centiről centire haladva minden jónak találtunk, míg el nem jutottunk a műszerfalba, ahol igencsak szabálytalanul bekötve találtuk a rádiómagnót. Nem rossz dolog, akár hasznos is egy hosszabb úton. Mégis úgy döntöttünk, hogy amennyiben e szerkezet miatt van lemerülés, akkor kikötjük. Hiszen mi az autóval egy célba igyekeznénk, és nem zenét, bármit hallgatni akarunk. Mi több beszélgethetünk, jobban figyelhetünk akár egymásra is, mert nem vonja el figyelmünket a vezetésről, a célról és még egymásról sem.

A helyzet javult, de valami mégis szabálytalanul működött.. Valami még mindig leszívta az akkumulátort.

Hamarosan elérkezett a műszaki vizsga ideje. E kisebb, de mégis létező hibaforrás újra téma, és vizsgálat tárgya lett. Így jutottunk el az alig, vagy sohasem használt hátsó ablaktörlőig. Azért, hogy a vizsgán minél előbb további engedélyt kaphassunk üzemeltetésre és azért, mert hamarosan autóval volt szükséges mennünk távolabbra, úgy döntöttünk, hogy mivel igazából nem hiányzik e szerkezet,- bár jó és segíti a vezetőt a kilátásban-, az ablaktörlőt ki kell szerelni.

Így kaptunk nyugalmat, békét, biztonságot és bár a komfort csökkent, mégis a használatra, az úti cél elérése alkalmasabb lett az autó. Mindkét szerkezet hatástalanítása hasznos volt. Ugyanakkor, amennyiben szükséges, a csatlakozások lehetősége nem szűnt meg.

Amennyiben e két hasznos dologra szükségünk lenne egy rosszabb időjárás, vagy hosszabb úton információra, valami hanganyag meghallgatására, információra, akkor megjavításuk, szabályos bekötésük után használhatná a vezető.

Ma pedig az autó mindig üzemkész, útra kész…



FELKÉSZÜLÉS INDULÁSRA, FOLYTATÁSRA…

Az előzőekben leírt példa részben tartalmaz tanulságokat egy szolgáló életére éppúgy, mint a hétköznapokra, bármi emberi kapcsolatunkra.

Meg kell szabadulnunk a bizonytalanságtól, a nyugtalan békétlenségtől. Ennek helyreállítása pedig csak önvizsgálatnak, kapcsolatainknak megvizsgálása után, és döntésekkel, elhatározásokkal és tettekkel történhet. A lemerülés, a fáradtság, elerőtlenedés, vagyis a kimerültség okát lehetséges egy belső vizsgálattal megtalálnunk.

Vannak jó, testvéri kapcsolatokra lehetőségeink, azonban a kapcsolódás, a „kötés” szabálytalan?... Ki fog meríteni, mint a rádiósmagnó az akkumulátort.

Van egy hibás, elromlott életű testvéred?.. Amíg nem történik változás, téged merít ki.

Ki kell szerelni az ablaktörlőt...

Ha mindezek után mégis fogy az energia, valahol nyitott ajtó van. Az autóban is, amikor egy ajtó nem jól zár, vagy nyitva van, a beltéri világítás működik, és fogyasztja a feltöltött áramot.

Márpedig egy szolgálatra, de életünk egy feladatát elvégezni is csak úgy indulhatunk, ha a mindent megvizsgálunk, feltöltjük az „akkumulátort”, tankolunk üzemanyagot, majd kicsukjuk a külvilágoz, becsukjuk az ajtókat mások előtt. Amikor pedig minden rendben van, akkor ellenőrizzük, hogy mindenki beszállt-e?

Ha céltalanul autózgatsz, akkor pazarolod az energiád, és romlik az autód állapota feleslegesen. Így elsőként a célt kell ismerni.

Amikor ilyen és a fentihez hasonló példákat használunk, be kell vallanunk, hogy minden hasonlat sántít. Jelen esetben is igaz ez, de különösen aktuális, hogy amikor minden hasonlat sántít, a sánták mégis hasonlítanak egymásra. A mozgáskorlátozottságukban.

Márpedig az energiánkat leszívó, bennünket kimerítő emberek, kapcsolatok, sőt szolgálatok is és családunk autója egyaránt, olykor és nagyon hasonló módon viselkedtek.

A cél, úti cél, feladat elérése érdekében hasonló módon kell kikapcsolni, megszüntetni kapcsolódásokat, vagy ami elromlott, azt véglegesen eltávolítani. Nem lehet, és nem hagyhatjuk , hogy Isten által elrendelt személyes útunkat, és szolgálatainkat bárki, vagy bármi akadályozza. Azért sem, mert életünk során minden szellemi, lelki és fizikai erőnkre szükség van, azzal nem bánhatunk könnyelműen. Valamennyiünk élete, életútja, maga a messiáshívő út és szolgálat időnk és erőnk jó használatával töltheti be Isten Akaratát.

Éppen ezért ellen kell állnunk mindazon trükköknek, melyet Isten ellenségei alkalmaznak, amikor időnket és energiánkat lopják el, hogy mindarra ne jusson, amire kaptuk Istentől.

Így válik szükségessé életünk mindenkori karbantartása szellemben, hogy meglássuk azt, hogy ki a szükséges életünkben, mely személyek feleslegesek, kik, akikre várni kell, hogy életük rendeződjön, és majd együtt mehessünk, segítőink lehessenek, általuk többet láthassunk, látószögünk is nagyobb lehessen, amikor hátratekintünk.

Tudnunk kell, hogy a szellemi erőnket mennyire szívják le a lelkiző, érzelmi, vagy csupán vallásos „rádiósmagnók”…Mit és mikor sugároznak felénk?

Van tehát mit és kiket megvizsgálnunk, amikor indulnánk, de meggyullad bennünk a „nincs töltés”, az „akkumulátor kimerült” piros lámpácskája!

Ha pedig az sűrűn jelez, induljon el a szerelés. A kapcsolódások átvizsgálása, a hozzánk kapcsolódó emberek állapotának Isten szerinti átvizsgálása, miszerint eldönthetjük, hogy kellenek-e , vagy alkalmasak-e a velünk együtt haladáshoz…?

Ugyan mire jó egy mindenben luxusautó, amikor nincs elrendelt feladata, útja és célja?

Avagy szabadság-e olyan autóban utazni valami felé, mely autó nem saját, a cél mástól kapott úti elrendelés? Szolgálati autó, mely nem Isten szolgálatára adott kötözöttség. Ami lehet élettársi kapcsolattól kezdve gyülekezeti tagságig bármi, ami kimerít.

Aztán ezek után az ajtók…

Tényleg jól zárnak? Bizony nemcsak fogyasztják az energiát, de balesetveszélyesek is!

Életünk Isten Rendjében csak közösségben élhetjük meg másokkal. Az autós példa erre is lehet figyelmeztető. Feladatainkra, szolgálatainkra sohasem lehet egyedül elindulni. De ki ül be a „kocsiba”? Útitárs, potyautas, vagy bennünket ingyenesen használó, „taxizó” testvérünk? Akinek volna minden lehetősége a saját útjának beteljesítéséhez, de másokat kihasználó?

Útitárs pedig csak az lehet, akinek egy úti célja van velünk, és ezen az úton nemcsak utas. Aki nem a sofőr alárendeltje, de a sofőrrel együtt, egy akarattal és teljes odaadással, felkészültséggel indul Isten elrendelésében és a messiási uralom, vezetés elfogadásával.



AZ INDULÁS MEGZAVARÁSA ÉS AZ ELTÉRÍTŐK

Sok esetben voltam elszenvedője, hogy amikor valahova indulnom kellett, a társam tartott vissza, vagy akadályozott. Bizony elfáradtam, és mint minden felesleges dologba, mások bizonytalanságába, vagy kettős akarata, szándéka miatt belefáradtam, kimerültem… Méghozzá úgy, hogy sokkal gyorsabban, nagyobb erőkifejtéssel tudtam acélhoz beérkeznem.

Ilyen nehézségek a szolgálatban, vagy a kötelességeink, feladataink végzésében is lefáraszthatnak.

Ennek két formáját érdemes bemutatni.
-Az első forma a visszatartás.

Minden előkészítve, indulásra kész. De valaki hiányzik.. Indulni kellene, de várakozás, majd feszültség, türelmetlenség. Egy idő múltán már-már ott tartunk, hogy gondolatban lefújunk egy feladatot, vagy egy szolgálatot.

Ekkor dönteni kell! Hiszen Isten parancsát elvetni nem lehet, miképpen elrendelt időt sem módosíthatunk. Vagyis hitben el kell indulni, Isten Tervén változtatnunk nem lehet. A felelősség így azé, aki a vezető, aki emberi akaratok, vágyak ellenében elindul a szolgálattal. Miképpen egy sofőr, aki az indítókulcsot fordítja el…
Bizony vannak helyzetek, amikor el kell válnunk azoktól, akikkel pedig egy szolgálatunk, egy közösségünk lett volna. Minden várakoztatás kimerítő megfeszülés, ezek minél hosszabbak, annál inkább veszélyeztetik a cél elérést. Így a vezető felelőssége nemcsak cél ismerete, és a szolgatársak kiválasztása, vagyis elfogadása, hanem teljes pontossággal tudnia, éreznie kell az indulás idejét is. Az sohasem változtatható részünkről.

-Második visszatartás .
Amikor egy család, vagy egy autó több utassal indul el, kezdetben semmi gond. Azonban nemsokára elhangzik egy módosítás kérése. Mindig akad egy fontos elintéznivaló, ötlet, amiért kéri valaki a lassítást, kitérőt. Mielőtt az autópályára hajtanánk fel, elhangzik, hogy „ugorjunk be” még valahová… Intézzük még el ezt is azt is, „ha már itt járunk”... Ha ezeknek a vágyaknak, siránkozásoknak eleget teszünk, úgyszintén kiesünk Isten Időtervéből!

Nem lehet tehát Isten Akaratában megélni testi, lelki kívánságainkat, ha az Isten Tervében, Akaratában nincs, és szolgálatunk nehezítik, veszélyeztetik.

A vezető, a szellemi „soför” e helyzetben egy pillanatra megállásra kényszerül. Kötelessége újra ismertetni az utat és célt, amely eléréséért felelős. Köteles megtagadni bármi módosítást, kérést, vagy igényt.

Ugyanakkor e megállás lehetőséget ad arra is, hogy valaki kiszálljon, és a maga útját járja. Ez is kötelesség, mert semmiféle szolgálat nem lehetséges egység nélkül. A kettős identítás, vitához, pártoskodáshoz vezet és legyengít. A célhoz így csak nehezen, vagy sehogy sem ér el az, aki ebben részes. Bizony kimerítőek az ebből adódó viszályok, mely fáradtsága által a kimerültség következményeiből fel kell emelkedni és újra erőt venni.


Amikor soraim írásába kezdtem, és annak írása közepette is számos bibliai vers, benne Isten Igéje fénylett előttem. A fáradtságról, kifáradásról. E szavak azonban nem mindenben azonosak a kimerülés fogalmával, melyet a mindennapjainkban sokszor használunk. Egymástól e két fogalom így nem választható el.

Aki tehát Isten Akaratában él és szolgál, sok nehézséget, és terhet kell fáradtságosan megélni és hordoznia. Kimerültségét pedig mindaddig át kell élnie, amíg nem rendezi kapcsolatait, és emberi, testi, lelki kívánságoknak teret ad, és azokat eltüri, vagy részese.

Isten elötti felelőssége így, hogy egy úton, egy szolgálatban, közös célért csak azokkal menjen mindig, akik vele szellemi egységben, és Isten Akaratába, a Messiás uralma alatt akarják kilengések, kettősségek nélkül , töretlenül és egyenesen akarnak haladni másokkal közösségben. Ez az alapfeltétele házasságnak, baráti, testvéri, rokoni kapcsolatainknak éppúgy, mint a messiáshívők közösségének.

Lehetséges , hogy az „autóban” lesznek üres helyek, vagy útközben kiszállók.

Biztos, hogy ez az „autó” nem lesz komfortos, és extrákkal terhelt. Azonban saját, méghozzá olyan, amely biztos bevégzi küldetését.

A családi autónkban üres a hátsó ablaktörlő helye, és kikötve hallgat a rádió… Szolgálatunkban, életünkben is vannak nem működő, de jelen lévő kapcsolatok, emberek, miképpen vannak eltűnt, „kiszerelt” kapcsolatok… Azonban, amikor szükséges, az autónk megnyugtatóan biztonságosan útrakész, egy feladat elvégzéséhez kiváló.

Életünk is mindig szolgálatra kész. Az elveszett dolgok, elromlott kapcsolatok , a kiszerelt eszközök és eltünt emberek is mindig pótolhatóak.

Így hsizem, hogy további utunkon, szolgálatainkban, a Célig Isten mindig ad új eszközöket, útitársakat, segítőket. Olyanokat, akikkel a fáradtság könnyú, és nem kimerültség. Mindazokat, akik nélkülözhetnek egy közös szolgálatban. Az ő helyüket takarítom magam is minden felesleges, rossz, üzemzavart, lemerülést okozó kapcsolat kiiktatásával.

Amikor e munkába, e vizsgálatba kezdtem, bizony tartottam attól, hogy nagyon nehéz lesz.

Aztán amikor a testi és lelki piócáktól, batyuktól szabadulok, egyre inkább töltődöm , erősödök szellemben. Nem kell naponta megélnem a kimerültséget, nem kezdődnek erőtlenül a napjaim.

E szabadság érzete így előre mutat. Tudom, hogy hamarosan , céltudatosan, rendben és engedelmesen indulhatok útamon tovább.

A szabadság pihenést és feltöltödést ad a fáradtság és kimerültség helyett.



Fülöpszállás, 2013 június 14.