Járj a vizen!


„És mindjárt kényszeríté Jézus az ő tanítványait, hogy szálljanak a hajóba és menjenek át előre a túlsó parta, míg ő elbocsájtja a sokaságot. És amint elbocsátá a sokaságot, felméne a hegyre, magányosan imádkozni. Mikor pedig beestveledék, egyedül vala ott. A hajó pedig immár a tenger közepén vala, a haboktól háborgattava; mivelhogy a szél szembe fújt vala. Az éjszaka negyedik részében pedig hozzájuk méne Jézus a tengeren járván. És mikor látták a tanítványok, hogy ő a tengeren jára, megrémülének, mondván: Ez kisértet; és a félelem miatt kiáltozának. De Jézus azonnal szóla hozzájuk, mondván: Bízzatok; én vagyok, ne féljetek! Péter pedig felelvén néki, monda: Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken. Ő pedig monda: Jövel! És Péter kiszállván a hajóból jár vala a vizeken, hogy Jézushoz menjen. De látva a nagy szelet, megrémüle; és amikor kezd vala merülni, kiálta, mondván: Uram, tarts meg engem! Jézus pedig azzonal kinyújtván kezét megragadá őt, mondván: Kicsinyhitű, miért kételkedél? És amikor beléptek a hajóba, elállt a szél. A hajóban levők pedig hozzá menvén, leborulának előtte, mondván: Bizony, Isten Fia vagy!” (Máté 14,22-33)

Jól ismert előttünk a vizen járás története, melyet általában akkor veszünk elő, amikor valakit -vagy éppen magunkat- próbálunk erősíteni a hitben, a feltétel nélküli bizalomban. Lám, Péter hitt az Úrnak, s képes volt a vizen járni. Azonban mikor levette Jézusról tekintetét, süllyedni kezdett. Sokszor beszélünk arról is, mennyire példázza ez a történet a hívő életutunkat. Szükséges, hogy mindig az Úrra nézzünk, és akkor még a lehetetlen is lehetséges, a csoda pedig valóság lesz. Azonban ha másfelé nézünk, elveszünk az élet tengerén, a világ hullámainak habjai felemésztenek minket. És nagyjából ennyiben ki is merül e történet értelmezése. Én azonban kiváncsi voltam, ezen felül milyen üzenettel bír még Jézus illetve Péter vizen járása, ezért jobban „belemerültem” e témába, és ismét elővettem a héber szöveget, vajon milyen mélységei és szépségei vannak még e történetnek.

Máris az elején figyelmes lettem arra, hogy ebben a szakaszban 3 természeti elem lelhető fel: a tenger, a hegy, és a szél. Nézzük meg egy kicsit, e 3 mit jelentett a zsidó ember és maga Izrael számára.

Ha végig tekintünk az ószövetségi történeteken, a tenger mindig az elválasztás, az elkülönítés szerepét játszotta. Leginkább ezt a Vörös-tengeren való átkelés szemlélteti, ahogy Izrael népe megmenekül, a Fáraót és seregét pedig elnyeli a víztömeg. De ha visszamegyünk egészen a kezdetekhez, a teremtésnél is a vizek elválasztását olvashatjuk. Aztán a próféciáknál a tenger jelenti Isten nagyságát, hatalmát és igazságát is, azt a részt, mely már az emberi erőn túli erő. A tenger tehát mindig egy határvonalat jelöl. Elválaszt, elkülönít.

Aztán ott a hegy. A hegy, mely nemcsak az Isten felé való közelség, a Hozzá vágyódás szimbóluma, hanem a kinyilatkoztatás jele. A hegyen kapta Izrael a Törvényt, a hegyen történt a szövetségkötés. A hegyen szólt Isten és jelentette ki törvényét, tervét, akaratát Mózesnek, a népének, majd a prófétáknak, azoknak, akik által üzenni akart. A hegy tehát a szövetségkötés és a szövetség megerősítés helye. Aki hegyen van, küldetéssel, feladattal jön el onnan. A hegy az a hely, ahova te mégy fel, de nem te jösz le.

És végül ott a szél. A szél, mely nem csupán zúgó szelet, mint természeti megnyílvánulást jelent. A héber azt a szót használja rá: ruach, ami nem más, mint szellem. A szelet a zsidóság általában Isten szellemével azonosította.

E 3 elem ismeretében a héber szöveg segítségével újra, versenként vegyük ismét elő a történetet.

„És mindjárt kényszeríté Jézus az ő tanítványait, hogy szálljanak a hajóba és menjenek át előre a túlsó parta, míg ő elbocsájtja a sokaságot.”
Máris megütötte egy szó a szemem: kényszeríté. Magam nem úgy ismerem Jézust, hogy bármit is ráeröltetne, kényszerítene az emberre. Túlságosan erőszakosnak éreztem ezt a szót, még akkor is, ha épp’ egy olyan szituációban voltak, amikor a sokaság elől szinte menekültek. Tudvalevőleg az ötezer ember megvendégelése után, egy „szenzáció” után vagyunk. A sokaság jóllakott, testi-lelki szükségleteik ki lettek elégítve, s most éljenzik Jézust és a tanítványait. Jézus azonban „kényszeríté” tanítványait, hogy szálljanak hajóba és menjenek el onnan, egész a túlsó partra. Pontosabban: „erősítette, bátorította a tanítványait, hogy siessenek hajóba szállni és átkelni a tengeren, amíg ő elküldi a néptömeget.” Mit tett Jesua? Elválasztotta a tanítványokat a tömegtől. Hogyan? A tenger által. Erősítette, bátorította őket, hogy induljanak, menjenek, mert e tömeghez nincs és nem lehet közük. A csodahajhászó tömeg megrekedt a saját maga testi-lelki szintjén, a tanítványoknak azonban több adatott. Ezt a többet kell őrizniük, hogy ne vesszenek el a sokaság vágyaiban és kívánságaiban, ezért a túlsó partra küldi őket Jesua: keljetek át a tengeren. A tanítványok előtt nem volt ismeretlen a tengeren való átkelés jelentősége. Ismerték népük történetét. Ismerték a tenger jelentését. És itt egy újabb átkelés. Egy újabb elválasztás, leválasztás a tömegtől, a világtól. Tudták, miért lettek átküldve a túlsó partra. Ha neked több adatott, mint hogy kielégítsd testi-lelki vágyaidat, Jesua téged is leválaszt a tömegtől: kelj át a tengeren. Azzal az erővel, azzal a bátorsággal, mellyel Jesua indít. Nem egyedül kelsz át. Nem magadat választod le saját erődből a tömegtől. Az Ő hatalma, az Ő ereje áll közted és a tömeg közt. Ő van mögötted, s előtted a tenger,mely elválaszt a sokaságtól.

„És amint elbocsátá a sokaságot, felméne a hegyre, magányosan imádkozni. Mikor pedig beestveledék, egyedül vala ott.”
A tenger után jön a hegy. Az elválasztás után jön a szövetségkötés és megerősítés. Isten csak akkor tudja megmutatni akaratát, tervét, a jövőbeni feladatokat, ha mentes vagy a tömegtől, ha az elválasztás megtörtént, és már nem a testi-lelki vágyak beteljesülése a célod. Jesua azután ment fel a hegyre, miután elküldte a tömeget. Nem csupán elbocsájtotta, hanem elküldte. E szó elég erőteljes, szinte elzavarta őket. Mert aki nem szellemben akarja Őt megismerni, hanem leragad saját maga testi-lelki szintjén, az nem értheti meg, mit jelent a hegyen való kinyilatkozása, megnyilatkozása Istennek. Jesua „magányos imája” pedig nem csak az egyedüllétéről szól. E kifejezés annyit jelent: elkülönítve, elválasztva imádkozott. Amikor te a hegyre mész, amikor Isten elé járulsz, elválasztva imádkozol? Elkülönítve minden lelki vágyadtól, érzésedtől, saját akaratod beteljesítésétől? Mert ha igen, megkapod Isten tervét és akaratát, meglátod a következő lépést az életedben, tudni fogod, mit kell tenned. Ha azonban imáid nem elkülönítettek, hanem át- meg átszövik a mindennapok általános eseményei, a csodavárások, a lelki vágyak, s leregadsz a hétköznapok taposómalmának kéregető imáiban, akkor nem fogod érteni, mit akar személy szerint szólni hozzád Isten.

„A hajó pedig immár a tenger közepén vala, a haboktól háborgattava; mivelhogy a szél szembe fújt vala.”
Az elválasztás megtörtént, a tanítványok hajóba szálltak, és a tenger közepén, a héber szöveg szerint „a tenger szivében” voltak. Egész bent, mélyen, elkülönítve. Jelen esetben a tenger azonban a tanítványok élettere is volt. Halászok lévén ismerték a tengert, annak minden moraját, tudták, mikor milyen idő mit vált ki a tengeren. Előttük nem volt ismeretlen a vihar, sem a szélcsend. Nem érte meglepetésként őket. Tudták, hogy mikor milyen helyzetben hogyan kell viselkedniük, hogyan kell a hajót irányítaniuk, mit kell tenniük. Ismerték a tenger közegét, mert a sajátjuk volt, a részük volt. Nem egy ismeretlenbe indultak el, hanem arra a tengerre, mely mindennapi életük színtere volt. Jesua, mikor „kényszeríté” tanítványait, hogy keljenek át a tengeren, nem mást tesz, mint erősíti, bátorítja őket, hogy vegyék birtokba azt, ami az övék. Ne a tömeg igényeivel, mások vágyaival törődjenek, ne sodorja el őket a sokaság, hanem saját maguk életterében éljék az életüket. Ebben az élettérben –magában az életben- azonban jelen van a szél. A szél, mely a különböző szellemi áramlatokat hozza-viszi magával. Hol erőteljesebben, viharokat okozva, hol csendesebben, visszafogottabban, de szinte mindig jelen van. „A hajó elment egészen a tenger szivéig, nagy bajba került a zúgásától, mert elérte őket a szél fújása.” Sokszor érezzük mi is azt, hogy szinte zsong, zúg a fejünk. Olyan sok áramlat, irányzat, olykor valóságos szellemi kavalkád van körülöttünk, hogy zúg tőle a fejünk. Csak zúg, csak zsong, szinte idegtépő, idegörlő módon roncsol minket, mert elér hozzánk. Amikor benne élünk ebben a világban, látjuk, halljuk, minden érzékszervünnkel érzékeljük, felfogjuk, mi történik körülöttünk. És ha akarjuk, ha nem, elér minket. Elérnek a keleti misztériumok, bezsongnak a különböző vallási nézetek, keveredik már minden mindennel, s eltompulnak a szellemi, lelki, olykor még a testi érzékszerveink is. Nem halljuk, nem látjuk, nem érezzük Istent, az Ő szavát, az Ő akaratát, mert zúg az életünk. Bent vagyunk a „tenger szivén”, bent vagyunk az életünk közepén, éljük azt, tesszük a mindennapi dolgainkat, de bajban vagyunk, mert zúg körülöttünk minden. És nem tudjuk ezt a zúgást elnémítani. Nem a csend hiányzott ebben a jelenetben. A szélcsendben is hallatszik a morajlás, csak tompítottabban. Sőt, a csend zúgása, a semmi morajlása még negatívabb irányba sodorhat. A tanítványok ismerték a tengert, ismerték a szelet, s tudták kezelni a hajót. Kemény erőfeszítések árán ugyan, de megpróbálták kézben tartani, irányítani a helyzetet. Itt nem olvasunk arról, hogy féltek volna, hogy kétségbeestek volna a vihar miatt. Ami a megrémülésüket okozta, az a későbbi versekben található.

„Az éjszaka negyedik részében pedig hozzájuk méne Jézus a tengeren járván.”
A tengeren járván. Ne ragadjunk le a csoda kategóriánál, a szenzációnál, mint ahogy a sokaság tette a kenyérszaporításnál. A tengeren járás nem más, mint kifejezése annak, hogy Jesua ura a tengernek. Ura a tanítványok életterének, ura annak az elválasztódásnak, mely falat húz a tömeg és a tanítványok között. A tanítványok azáltal, hogy bent vannak egész a tenger mélyén, a „tenger szivében”, elkülönítve, s mégis élve az életüket, nincsenek egyedül. Nincsenek elhagyatva. Nem magányosak. Nem egyedül kell megvívniuk a viharokat, nem egyedül kell szembeszálniuk a tenger zúgásával. Jesua jön hozzájuk. Az életükbe lép. Az életterükre lép. Részükké válik. A tengeren járván, vagyis „ a tenger felszínén, arcán menni, erősen taposni, feszíteni, vezetni.” Nem tett mást Jesua, mint hogy kitaposta a tanítványok útját. A göröngyöset símává tette, kifeszítette, s uralma által megadta a vezetést, hogyan, merre tovább, miként. És ne feledjük, honnan érkezett hozzájuk Jesua? A hegyről. A hegyről ment a tengerre. A szövetség megerősítését, Isten akaratát, tervét hozta a tanítványoknak, vitte be az ő életterükbe. Oda, ahol már a szellemi áramlatok zúgásától alig hallani, alig látni. A fals és hamis szellemiségek közt egyszercsak megjelenik a tiszta, a hamisíthatatlan isteni szellem. Előkerül az eredendő szövetség, az isteni terv és akarat, mely mentes minden emberi rárakódástól, félre- vagy belemagyarázásoktól. Egyenesen az Örökkévalótól jön Jesua közvetítése által. Az Ő tengeren járása ezt jelenti. Az életteredbe hozza el a szövetség megerősítését. A közegedbe. Abba, amit ismersz, ami a részed, hozzád tartozik, a tiéd. Hozza neked Isten krisztálytiszta szavát, mely érthetővé és láthatóvá válik az Ő tolmácsolásában. Ez vezethet tovább az életed útján, ez adhat irányt.

„És mikor látták a tanítványok, hogy ő a tengeren jára, megrémülének, mondván: Ez kisértet; és a félelem miatt kiáltozának. De Jézus azonnal szóla hozzájuk, mondván: Bízzatok; én vagyok, ne féljetek!”
Kisértet? Nem! A tanítványok semmiféle babonás, elferdült szellemidéző eseményt nem képzeltek maguk elé! A „kisértet” szó annyit jelent: szellem Ő, akit Isten nyilatkoztatott ki, aki megjelent. És jól látták! Olyan valakit láttak maguk előtt, akiről tudták, hogy Isten által küldött szellem. Megérezték a hatalmát. Megérezték, hogy több, hogy másabb valaki. Olyan valaki, aki képes a „tenger arcán” járni, képes uralni az ő életterüket, képes uralni az őket körülvevő zúgásokat, a morajlásokat, a sok-sok idegen szellemiséget, mert ember feletti hatalma és ereje van. Látták ezt, és „megrémülének”. Megrémülének? E szó annyit jelent: remegni, reszketni, leesni, kitartani, valamire várni, várakozni, remélni, születni. Sokrétű szó. Nem csupán egy remegést, egy fizikai vagy lelki állapotot jelöl, melynek kiváltó oka lehet egy megdöbbenés, vagy félelem valamitől. E szóban benne van a várakozás. A tanítványok küzdöttek a tengeren, de várakoztak. Küzdelmük erőteljes volt, kemény fizikai, lelki megpróbáltatás, mely az összeesés, a „leesés”, a „nem bírom tovább csinálni” állapotát súrolta. Mégis, kitartóan vártak arra, hogy nem maradnak segítség nélkül, hogy jönni fog a Mester, aki elhozza Isten akaratát és tervét. Mégsem adták fel. Vártak és reméltek. Megszületett bennük nemcsak a vágy, hanem a szándék és az akarat is, s várták, hogy reményük valósággá váljon. Amikor tehát meglátták Jesuát a tengeren járni, nem a rémülettől, hanem a várakozástól kiáltottak fel: szellem Ő, akit Isten nyilatkoztatott ki. Szinte zárójelesen odatehetnénk egy szót e felkiálltás után: végre! Végre eljött! Tudták, hogy Ő az, akire vártak. Azonban amikor az ember a sok zúgás közepette észreveszi a tisztát, a szentet, elfogja a félelem. Az a fajta félelem, mely emberi aggodalom, némi aggállyal vegyítve: meg tudok-e állni a Szent előtt, Őelőtte? Képes vagyok-e a sok zúgástól és morajlástól eltompultan, beszennyezetten megérteni, fogadni Őt? Hiszen nem tudom felfogni az Ő nagyságát, tervét, erejét és hatalmát. És előjön a kicsiségünk. Az aggodalmaink, a kishitűségünk magunk irányába. Hányszor, de hányszor mondtuk már azt ki, hogy én olyan kicsi vagyok, Isten pedig olyan nagy, hogy nem vagyok képes megtenni, amit Ő parancsol. Ember vagyok, gyenge vagyok, Ő pedig szellem és erős. Képtelen vagyok felfogni Őt, tudni és cselekedni akaratát. És ezáltal szinte mi húztunk egy láthatalan falat Isten és magunk közé. A tanítványok is ezt tették. Felismerték, hogy Isten által kijelentett, kinyilatkoztatott szellem közelít feléjük, az, akit kitartóan vártak, a reményük végre beteljesülhet és valósággá válhat, mégis féltek –önmaguktól. A „nem leszek képes rá”, a „hogy állhatnék meg Előtte” hangja szólalt meg bennük, s e félelemtől kiáltoztak. E kiáltás szava pedig egy segélyhívő szó. Segítségért kiáltottak. „De Jézus azonnal szóla hozzájuk, mondván: Bízzatok; én vagyok, ne féljetek!” Amit úgy adhanék vissza a héber szövegből: „És sietett Jesua és a szívükhöz szólt, mondván: Legyetek erősek és bátrak, én vagyok, ne féljetek!” Sietett hozzájuk. Nem sétálgatott ott a tengeren, hanem sietett feléjük, mert tudta, hogy várják. És a szívükhöz szólt. A szellemükhöz. Nem a lelkükhöz, az érzéseikhez és vágyaikhoz, és nem az aggodalmaikhoz, a saját maguk okozta félelmükhöz, mely megbénította a lelküket, gondolataikat, tudatukat szinte leblokkolta. A szellemükhöz szólt, és annak mondta: legyetek erősek és bátrak, én vagyok, ne féljetek! Ezzel az „én vagyok” kijelentéssel bizonyította be, hogy Ő az, akire vártak. Az „én vagyok” kifejezést és bemutatkozást ugyanis senki más nem használhatta az Örökkévaló Istenen kívül. A tanítványok tehát meggyőződhettek afelől, hogy az a kinyilatkoztatott szellem, akit láttak, Jesua HaMassiah. S ugyanaz a felszólítás hangzik el a történet közepén, amivel e történet kezdődött: erősítette és bátorította őket. Az elején azért, hogy induljanak, keljenek át a tengeren, történjen meg az elválasztás köztük és a sokaság között, menjenek, foglalják el a saját életterüket, s most azért, hogy várakozásuk, a reménységük afelől, hogy lesz valaki, aki ebben a közegben, a tengeren, mely számukra nem ismeretlen terület megmutatja, hogyan kell Isten szavát, tervét és akaratát megélni, íme, most beteljesedett. E két versszakban kétszer szerepel a „félelem” szava. Egyik a tanítványok félelme, mely miatt segítségért kiáltoztak, a másik pedig Jesua kijelentésében van, amikor hozzájuk sietve ezt mondja: ne féljetek. E félelem szava azonban két különböző szó. Az első, a „páchád, egy emberi aggodalom, aggály, egyfajta ijedség, mellyel általában lelki és testi reakcióinkat jelöli a héber szó. A másodiknál viszont, amit Jesua mond, a „jira” jelenik meg, mely kifejezetten a szellemi érzékelésünket jelöli. Az istenfélelem szava ez. Vagyis Jesua nem mást mond, minthogy ne félj a szellemitől. Ne a lelkeddel próbáld felfogni Isten akaratát és tervét, hanem a szellemeddel. És ne félj attól, hogy erre nem leszel képes. Ne félj Isten Szellemétől. Ne félj attól, amit Ő neked adott, amit Ő végezni akar benned. Ne félj a kijelentett Szavától, amit neked üzen. Körbevesznek, elérnek a világ szellemiségei, morajlanak, zúgnak, de ez a Szellem minden más szellem felett való erő és hatalom, mely örök időktől fogva volt, van és lesz, s mely által mindazt, amit élettérként kaptál, használatba kell venned. Ezt tette Péter is:

„Péter pedig felelvén néki, monda: Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken. Ő pedig monda: Jövel! És Péter kiszállván a hajóból jár vala a vizeken, hogy Jézushoz menjen.”
Péter visszaigazolást, megerősítést kért a várakozására: ha te vagy, Uram, aki jöttél hozzám a megerősített szövetséggel, Isten kinyilatkoztatott szavával, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken. Nem akart „félre lépni”, nem akart „mellé fogni”. Nem akart más úton elindulni. Annyi zúgás vette már körül, annyi szellemiség, talán annyi csalódás is. Meg akart győződni róla, hogy valóban a Mester hangját hallja, s nem más hang szól hozzá; hogy valóban a Mestert látja, s nem más téveszti meg. „Parancsolj, és hozzád megyek a víz felszínén, arcán.” Parancsolj, vagyis add közre nekem, Uram, amit hoztál a hegyről. A Te parancsolataidat ismertesd meg velem, hogy birtokba tudjam venni az életterületemet, s hogy ne csak birtokoljam, ne csak „üljek rajta”, hanem használni tudjam mindazt, amit adtál. A „parancsolj” kérés Pétertől tehát nem csak egy adott pillanatra szóló szinte felszólítás volt, hogy hagy legyek én is a csoda részese, s járjak úgy a tengeren, mint te, Uram, hanem egy életre szóló elrendelésnek, a szövetség megerősítésének az átvétele. Az Örökkévaló Isten uralmának és hatalmának elfogadása, az Ő törvényének és parancsolatának megtartása. Péter tudta, hogy ezáltal a parancs által lesz képes a vizen járni. Ha a lelkének, gondolatainak félelmére és aggályaira hallgat, ha önmagára néz, képtelen végigjárni azt az életutat, mely neki adatott. De ezáltal a parancs által, mely nem más, mint a Jesua által hozott megerősített szövetség Isten és közte, képes lesz. Képes lesz használni mindazt, ami szükséges az életéhez. Amit már ismer, amiről tud, ami a része, de nem vette használatba. E „parancs” szava annyit jelent még: elrendezni. A káosz, mely körbevesz, mely begyűrűz, csak akkor szűnhet meg, ha ez a kijelentett és megerősített szövetség a részemmé válik. Nem rajtam kivülálló lesz, hanem bennem élővé vált valóság. Amíg a kicsiségem, az „Isten olyan nagy, én meg olyan kicsi vagyok” aggályos állapotomban vagyok, s kivülről tekintek fel Rá, addig nem lesz rend. Sem bennem, sem körülöttem. De amint e szövetség már nem rajtam kivüli, hanem bennem, a szívemben, szellememben megkötött és megerősített, a káosz meg fog szünni, a rend ki fog alakulni. És elindul a vizen járás. Megismered önmagad. Megismered a tálentumaidat, felismered a képességeidet és mindezt használod. Bejárod az életteredet. Önmagadat. El kezdesz élni, mert élővé válnak benned azok, amikről már eddig is tudtál, hogy van, tudtál, hogy a tiéd, de most mindez megelevenedik, feléled, használatba kerül. Péter ezt kérte: parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken. Jézus azt felelte erre: jöjj. Pontosabban: menj! Menj, indulj el, ismered a parancsolatot, ismered Isten kijelentett Szavát, a szívedbe van írva a szövetség, mire vársz még? Menj! Járd be az életterületedet, használd az adottságaidat, töltsd be az elhívásodat. Menj! Járj a vizen! Szálj ki a hajódból, önmagad begubózott gondolataiból, szállj ki az aggályaidból, szállj ki a befeléfordulásodból, és járj a vizen! Ennél a résznél azonban egy árnyalatni különbségre lettem figyelmes. Jesua a tenger járva érkezik a tanítványaihoz. Péter pedig nem azt kéri, hogy hagy járjon ő is a tengeren, hanem azt mondja: ...hogy hozzád mehessek a vizeken. Péter nem akar a tengeren járni, ő a vizeken akar járni. Engedjetek meg itt egy rövid szójátékot, hogy megértsük, miben tér el a tenger a vizektől! A héberben a tenger annyit jelent: jám. Egy „jod” és egy „mem” betüből áll. A víz, melyet mindig többes számként (vizek) használ pedig annyit jelent: májim. Egy „mem”, egy „jod” és egy „mem” betüből áll. Semmi másban nem különbözik e két szó, csak abban, hogy a víz szó elején eggyel több a „mem”. Ez a „mem” betü pedig azt jelöli: valamiből, valamitől. Vagyis a víz szava azt jelenti: a tengerből, a tengertől. A víz, mint fogalom pedig a bibliai szóhasználatban a csüggedés, a veszedelem, a könnyek és a bőség jelképe. Mit kért Péter? Hogy járhasson a vizeken. Azokon a vizeken, mely betölti, megtölti a tengert. Vagyis hogy járhasson a csüggedésein, a könnyein, a bőségein, a veszedelmein, mely megtöltik az életterét. Azt kérte, hogy urrá legyen a lelkén, a lelkének bánatain, örömein, félelmein, nehézségein. Azt kérte, hogy ezen járhasson, hogy megismerhesse, kicsoda ő, milyen lélek lakozik benne, s mindezt Isten kijelentett törvénye és parancsa által, az Ő szolgálatába állítva tudja használni. Ez a járás azt jelenti még: vezetni, kísérni. Uram, vezess és kísérj engem a vizeken, te mutasd, hogyan használjam, amit használnom kell, kísérj az utamon. Erre hangzik Jesua válasza: menj! Menj, és ismerd meg azt, aki vagy, azt, ami betölti az életteredet, és használd. Használd a vizeket a tengeren, éld meg és légy ura az érzéseidnek az életdeben a kinyilatkoztatott Ige uralma alatt. Menj, merd megélni azt, aki vagy, azt, amid adatott. Menj, mert a Mester kísér, mert a Mester vezet.

„De látva a nagy szelet, megrémüle; és amikor kezd vala merülni, kiálta, mondván: Uram, tarts meg engem! Jézus pedig azzonal kinyújtván kezét megragadá őt, mondván: Kicsinyhitű, miért kételkedél?”
Péter kiszállt a hajójából és járt. Azonban észrevette, megérezte a szelet. Az erős szelet, mely megtorpantotta, akadályozta abban, hogy a vizen járjon. Más megélni a hajóban a vihart, és más a tenger felszínén. A hajódban valamilyen szinten védve vagy, bebúrkolózol önmagadba, befelé fordulsz, s bár hallod a zúgásokat, hallod a szeleket, a szellemiségeket, de elsősorban saját magadra koncentrálódik a figyelmed, ezért a szelek csapkodása csak itt-ott ér el. Azonban ha kiszállsz a hajóból, kiszállsz önmagad körbeforgásából és elkezdesz járni a vizeken, elkezded nemcsak megismerni, hanem használni tálentumaidat és járni az élettereden, akkor minden szelet jobban érzel. Kiélesednek az érzékszerveid, szellemi, lelki, fizikális síkon egyaránt. Testközelbe kerülnek a szellemiségek, a különféle áramlatok, és amikor ezekre nézel, megrémülsz. Megrémülsz a közelségétől, a hatásától, az erejétől. Eddig a hajód fedezett, most a nyílt színre léptél. És mindent érzélkelsz. Pétert is elfogta a félelem. És ez a félelem már nem aggodalom, a saját maga aggályainak, a lelkének a félelme, hanem az a szellemi félelem, mellyel Jesua bátorította tanítványait, hogy ne féljetek. Itt már a „jira” szó jelenik meg, hiszen Péter a szellemiségeket, az erők mozgását, az áramlatokat érzékelte, testközelből. Már nem tudott elbújni, már nem tudott tudomást nem venni róla, mert saját magán érezte azokat. Amikor az ember már nem a lelke, hanem a szelleme által érti, érzi és fogja fel Istent, akkor fokozottabban érzékeli a másik erőt is. De nemcsak a szellemi, hanem a lelki érzékszervei is kiélesednek, felrázódik abból a tompultságból és tespedségből, amiben eddig a hajójában volt. Viszont nem mindegy, hova néz és mit figyel. Mert ha a szelekre, a sok zúgó szellemiségre tekint, süllyedni kezd. Ott marad a vizen, de elkezd süllyedni. Elkezd belesüllyedni, visszasüllyedni a lelkének csüggedéseibe, bőségeibe, veszedelmeibe és könnyeibe. Mindabba, amit a víz jelent. Amikor az idegen szellemiségekre tekint, azoknak munkáját nézi, vizsgálgatja, és azokkal foglalkozik, meggyengül a lelke, és a csüggedés, a bánat, a veszély miatt visszasüllyed –önmagába. Mindezt érzi, és ekkor jön Péter kiáltása: Uram, tarts meg engem! Péter Hozsannát mondott. A héber szövegben az áll: hosianá. Magyarosítva: hozsanna. Ami annyit jelent: segíts hát! E segítés szava pedig a „hosia” szó, melyből Jesua neve ered. Hogyan kiált fel Péter? Uram, légy az én Jesuám! Péter valóságosan, a saját bőrén ismerte meg, mit jelent Jesua neve. Uram, ha Te nem segítesz, ha Te nem szabadítasz meg, elsüllyedek, visszasülyedek. Péter megismerte és nevén nevezte az Urat. Azon a néven, mely minden név felett való Név. A folytatás pedig így hangzik: „És sietett Jesua, és küldte az Ő kezét, és megerősítést, bátorságot tett benne, és szólt hozzá: kishitű, miért van az, hogy határozatlanul kétfelé nézel, két ágon inogsz, ide-oda ugrándozol?” Jesua ismét siet, ám nem Ő ragadta ki Pétert a vízből. Péter állt fel. Nem Jesua csodatévő ereje húzta ki a bajból. Mi történt? „Küldte az Ő kezét”. A kéz pedig erőt, hatalmat jelent. Péter ezáltal a kéz által, az erő által lett erős és bátor, hogy felálljon. Ne a csodatevő erős Jézust és a gyenge, hitetlen Pétert lássuk magunk előtt e történetben. Jesua küldte az Ő kezét, küldte az Ő erejét, mely által Péter megerősödött, s megerősödve felkelt és járt. Jesua pedig nem a hitetlenségét rótta fel neki, hanem hogy miért tekint kétfelé? Miért nem biztos abban az Egyben, Aki által megerősítette a szövetséget? Miért nézi az idegen szellemiségeket, miért határozatlan a dolgában? Miért inog két ágon, azaz miért nem meri elengedni a régi, megszokott rossz beidegződéseket, miért bizonytalan abban, amit kapott? És miért ugrál a tekintete, a gondolata, az érzése és vágya ide-oda? A kérdés felénk is elhangzik: miért? Miért vagy határozatlan azon az úton, mely a te élettered, a te elhívásod, a te szolgálati területed? Miért nézel kétfelé? Kire, mire nézel még? Kitől, mitől vársz még választ? Hiszen a minden kérdésedre választ adó és számodra mindent világosan kinyilatkoztató Isten az Urad. Miért nézel mégis másfelé? Jesua HaMassiah az Ő ereje által akar megerősíteni, hogy felállj és járj a vizen. Amikor visszasüllyednél és kezdenének a lelki vágyak, érzések, akaratok ellepni, az Ő ereje által erősödhet meg a szellemed, hogy ismét felállj és járj a vizen. Felette legyél a lelkednek, ne húzzon le, ne húzzon vissza attól, ami neked szellemben adatott az utadon.

„És amikor beléptek a hajóba, elállt a szél.”
Pontosítva: elcsendesedett, megnyugodott a szél az ő haragjától, háborgásától, dühétől. Nem állt el. Csak lecsendesedett, megnyugodott, de nem szűnt meg. A szellemiségek nem tűnnek el, hanem lecsendesülnek, elhallgatnak. Ott vannak, de a Legfelsőbb hatalom az, mely kordában tartja őket a dühöngésüktől és tobzódásuktól. A szél nem tűnik el. Körülvesz mindenhol, de már nem tombol. Már nem háboroghat, már nem játszhat veled, nem hánykolódsz ide-oda, mert Annak az ereje és uralma alatt vagy, Akié minden hatalom mennyen és földön – és a tengeren. Jártál a vizen, megélted, hogy nem süllyesztenek el a testi-lelki vágyak, megismerted a saját bőrödön Jesua HaMassiah szabadítását és segítségét, és az Ő ereje álltal képes voltál megerősödni szellemben, felállni és járni a vizen és a tengeren. Már másképp lépsz vissza a hajódba, mint ahogy kiléptél, másként látod belülről önmagad. Már megvan a belső, szellemi biztonságod, mely biztonság érzetet ad lelkednek és testednek is. És megérzed, hogy a körülötted levő szellemiségek már nem tombolnak, már nem csapkodják a hajódat. Ugyanúgy működnek, jelen vannak, de erejük már nincs rajtad.

„A hajóban levők pedig hozzá menvén, leborulának előtte, mondván: Bizony, Isten Fia vagy!”
Azok, akikkel egy hajóban lettél elkülönítve a sokaságtól, akikkel együtt utazol és a magánéleted részei, látni fogják a változást. Látni fogják, hogy más ment el, és más tért vissza abba a hajóba. Érezni fogják az erőt, a hatalmat. Érezni fogják Krisztust. Ők végig látták kivülről a te küzdelmedet. Lehet nem értették, lehet féltek, emberileg aggályoskodtak, de láttak. S látják azt a Krisztust is, akivel visszamentél a hajóba. Látják azt az erőt és hatalmat, mely minden erő és hatalom felett való. Akik a hajóban voltak látták. Látták és kimondták: Bizony, Isten Fia vagy!

Talán az evangéliumok legszebb gyönyszeme ez. Egy gyönyörű kép arról, miért is jött Krisztus. E történetben nem a csoda, nem a szenzáció az üzenet. E történet a hétköznapokról, rólad, az életteredről, az elhívásodról szól. Arról, hogy Jesua megtanít a vizen járni, megtanít használni mindazt, amit már ismersz, amit tudsz, ami a tiéd. Erejével erősít, hogy a mindennapok hullámjain megállj és járj. Merd megismerni önmagad. Merd tenni a szolgálatodat. Merd megélni az életedet, azt az életet és azt az utat, amit személy szerint neked adott. Merj a vizen járni. Járj a vizen!

2012.10.07.