Isten előtt szabadon

„Tartozom, oh Isten az én Néked tett fogadásaimmal; megadom Néked a hálaáldozatokat; Mert megszabadítottad lelkemet a haláltól, bizony az én lábaimat az eleséstől; hogy járjak Isten előtt az életnek világosságában.” (56.Zsoltár 13-14.)


Jom Kipur, az Engesztelő Nap előestéjén elhangzik a Kol Nidré. A 10 napos bűnbánat után a bűnök rendezése, megbánása befejeztével, Isten elé járulás előtti utolsó lépésként marad hátra, mint minden ígéret, fogadalom rendezése, melyeket könnyelműen tettünk, vagy nem teljesítettünk be. Felmerül a kérdés, hogy minderre szükség van-e, kötelesek vagyunk-e az egymással való rendeződésünket még így is megtenni? Amikor pedig elolvassuk e zsoltárnak utolsó verseit, világossá lesz, hogy igen.

Valóban tartozunk Istennek fogadásainkkal, és nem azért, mert Istennek fogadtunk valamit, hanem azért, mert valaki másnak az akaratát, fennhatóságát fogadtuk el. Érdekes, hogy a fogadalom szavában benne rejtőzködik a fogadás, vagyis az elfogadás. Ezt figyelembe véve nem tartozásunk van, hanem mulasztásunk, vagy engedetlenségünk, amikor Isten ajándéka helyett valaki mástól fogadtunk el olyan dolgot, amely életünkre nézve kötelék, vagy bilincs.

Így tehát Kol Nidré estéjén nem az emberek kiengesztelődése a lényeg, hanem a felesleges kötelékek, láncok megszüntetése a fontos. Az egymás ellen elkövetett vétkek és bűnök rendezése után csak szabad emberként állhatunk Isten elé. Hiszen Isten nem csak megítélni, megkegyelmezni, vagy megbocsátani akar az engesztelése által, hanem az életünket meg is akarja ajándékozni. Az ajándék elfogadásának akadálya a fogadalom, amellyel életünk egyes részeit már lekötöttük, odaadtuk más kezébe, hatalma, uralma alá.

Ismert a hamis fogadalmak sorozata, amelyet Isten utál. Számtalan esetben tettünk, vagy teszünk magunk is felesleges fogadalmat Istennek, amikor bajban vagyunk, amikor valami vágyunk beteljesedését szeretnénk, és fogadalmat teszünk Istennek arra, hogy azért valamiféle ellenszolgáltatást adunk Neki. Mi Istent nem jutalmazhatjuk meg, mi nem élhetünk úgy, mint a bálványokat megjutalmazó bálványimádók, akik valamiféle üzleti viszonyt élnek meg. Ezek a hamis fogadalmak lényegében nem is fogadalmak, hanem ígéretek. Valami jutalmat ígérünk, fizetséget Istennek.

Ha az ígéret szavát megfigyeljük, abban szintén egy másik szót találunk elrejtve: az ige szavát. Az ígéretünk egy döntés olyan cselekedet végrehajtására, ami adás, és nem fogadás, megvásárlás szándéka cselekedetekkel párosulva, és nem elfogadása mindannak, amit Isten adni akar. Így lesz az ígéretünk cselekvő igévé már szándék formájában is olyanná válva, mintha megtörtént volna. Ígéreteink így lesznek a bálványimádás gyakorlatává.

A fogadalom és ígéret mégis egy harmadik szóhoz kapcsolható, mely nem más, mint az eskü. Nem véletlen, hogy Isten tiltja Igéje által azt, hogy az ő népe bármire, bárkire esküdjön. Azért, mert az eskü nem más, mint szövetségkötés, több mint ígéret és fogadalom, de mindkettőnek jogi alapja: aki esküszik, szövetség része lesz. A szövetség következő, már tevőleges része, hogy fogadalmat kell tenni, és mindez ígérettel folytatódik. Emberi kapcsolatainkban e hármasság működik.

Egykor sorkatonaként esküt kellett tennem, mely fogadalommal folytatódott, miáltal magamra vettem a parancsok feltétel nélküli végrehajtásának kötelezettségét. Elfogadtam, sőt meg is ígértem, hogy annak az erőnek és hatalomnak alárendelt, és cselekvő tagja, katonája leszek. Ugyanilyen eskütétel sok házassági eskü is. Amikor pedig bárki ígéretet, fogadalmat tesz, látni kell, hogy kinek a hatalma, vagyis szövetsége alatt van rabságban. Ennek köteléke látható és működő, amikor valaki valamely egyház hierarchikus rendjébe besorolva felszentelésben, vagy más néven felkenetésben részesül. Ezzel emberi uralom alá kerül, ami által Isten áldása, akarata helyett mások hatalmát közlik, vagy érvényesítik sokak felett. Ettől és ezektől egyaránt szükséges a kötelékek elvágása.

Kol Nidré tehát a szövetség rendezésének az ideje is. Ha ez nem történik meg, nem Isten által való szövetségkötés része a mi életünk, akkor valóban embereknek, emberi szervezeteknek, hatalomnak, egyháznak, és sok másnak teszünk/tettünk odaszánt fogadalmat, ígéretet. Ezek megszüntetésének, rendezésének áldása, hogy Isten elé állhatunk. Ekkor valóban a fogadalmunk áldások fogadása, Isten akaratának a befogadása által lesz Isten szerinti.
Dávid ebben a zsoltárban erre tesz ígéretet. Erre született meg a vágya, amikor felismerte, hogy az önmaga akaratának, céljainak, és más, Isten akaratával ellentétes dolognak szánta oda életét, tetteit. Ezzel mulasztást követett el, s a mulasztással döbbent rá, mikor felsóhajt: „Tartozom, oh Isten, az én néked tett fogadásaimmal.” E mondatban benne van az is, hogy másnak adtam, és elmulasztottam mindazt elfogadni, ami Istentől jön.

A zsoltár folytatásában nyilvánvaló, hogy mindezt hálaadással akarja megtenni Dávid, de tisztán érthető, hogy nem pogány módon. Nem viszonozni akarja Istennek azt a jót, ami történt vele. Ezt követően olvasható maga az indok is: „Mert megszabadítottad lelkemet a haláltól.”

Szükséges tehát felismernünk, hogy minden embernek tett ígéretünk és fogadalmunk, ha nem azonos Isten akaratával, számunkra nem ajándék, hanem a bűnnek a gyökere. Mindezek elfogadása akár az engedetlenség súlyos állapota is lehet.

E zsoltár pedig Jom Kipur előestéjén, de az életünk bármely napján is arra taníthat, hogy nem elég bűneinket egymással rendezni, hanem azok után ígéreteink, fogadalmaink átvizsgálására kell, hogy sor kerüljön. Ezáltal felismerhetjük, hogy kinek a hatalmában vagyunk, kinek tettünk esküt, kihez vagyunk hűséges, kinek tett ígéretünk lett cselekedet, kitől várjuk és fogadjuk el a számunkra vélt jót, áldást. Ha ezeket rendezzük, Isten csak ekkor tud Igéjével, vagyis ígéreteivel megáldani. Ekkor ad ígéretet számunkra, melyet oly könnyű ajándékként elfogadni. Így válik az elfogadás valódi fogadalommá Isten népében. A kötelékek és láncok ekkor szakadnak el. Az áldások és Isten ajándékainak következményeképpen ekkor szabadul fel szívünkből a hálaadás, majd növekedik bennünk az a vágy, hogy fogadjunk Istentől még több ajándékot.

A szabadulás által érthetjük meg, hogy milyen nagy áldás, ha az ígéreteink, eskünk, fogadalmaink szabaddá lesznek, és csak Istennek szólnak, csak Istennel van és lesz szövetségünk. E szövetségben szabadokká válunk az áldások fogadására, és szabadok lehetünk az áldások működésében áldottként és eszközként.

A bűneink rendezése után álljunk tehát úgy Isten elé, hogy kérjük e szabadulásunkat, hogy mind e háromban mindenben csak az Övéi legyünk. Szövetségének, ígéreteinek népe és eszköze.


Budapest, 2018.09.18.