Hamis identitás és lázadás

Történt pedig a múlt évezred utolsó évszázadának közepe és vége közötti időben, hogy ifjú kántorként többször, sőt rendszerességgel kisegítő szolgálatot kellet vállalnom, egy, a fővárostól nem messze lévő falu templomában.
Néhány hónap múltán fiatal emberként jó kapcsolatba kerültem a prezsbiterekkel és családjaikkal. Aztán egy váratlan esemény következett be. Az egyik vasárnapi istentisztelet után a teljes presbitérium elém állt, és a gondnok kijelentette, a gyülekezet szeretne megválasztani főállású kántornak. Azonban kijelentette, hogy most a teljes presbitérium meg akar győződni alkalmasságomról, vagyis velük kell mennem. Bizony nem tudtam akkor, hogy e vizsgáztatás mi okból történt, csak később értettem meg annak miértjét.
Elindulás előtt a lelkész félrehívott és engem eltakarva megitatott velem egy pohárnyi olajat, és mosolygott. Ezután a mintegy 10-15 fős csoport elindult a szemközti hegyoldalra, ahol valamennyiüknek volt egy-egy présháza és boros pincéje. Mindegyikhez betértünk és mindegyiknél a házigazda legkedvesebb énekét el kellett énekelni, és mindegyik évjárat borát meg kellett kóstolnom. Bizony besötétedett, amikor a faluba visszaértem, és bizony csak a maradékkal értem le, harmad, negyed magammal. Ott nagy örömmel és váll veregetve engedtek utamra.

Következő vasárnap, amikor megérkeztem újra a buszmegállótól a templomig vezető úton engem, az akkor 19 esztendős fiatalembert a legidősebb emberek is meghajolva, tisztelettel köszöntöttek: „Jó napot kántor úr!” kalapot levevő köszöntéssel.
A templomnál ugyanaz a csapat várt, látható boldogsággal és újra előállt a gondnok, aki a következőket közölte:
„A múlt vasárnap megállta a próbát, és így elfogadjuk, és kérjük, legyen a gyülekezet fizetett kántora”- közölte velem, hogy a szerény fizetés mellett lakást biztosítanak és három hold kukoricást.
Az egész dolgot nem értettem, hiszen ilyen mennyiségű bor után, amit akkor meg kellett innom, bizony csoda, hogy haza tudtam utazni.
Bár a földművelést másoktól megtanultam, mégsem vágytam arra, hogy saját kukoricásom legyen. Ezért a lelkészt kérdeztem, és kértem, magyarázza meg ezt az egész történetet. Ő a sokadik lelkész volt e gyülekezetben, és mint valamennyi lelkészt, szolgálata kezdetétől folyamatosan támadta, ócsárolta e gyülekezet. A presbitérium már a legelső alkalommal nekem mondott rosszakat a lelkészről, és a háta mögött beavattak az ellene folyó rágalmak, vádaskodások, gyanúsítgatások pletykáiba, melyet az egész falu híresztelt.
A lelkésszel amikor beszélgetni kezdtem és kérdeztem, ő csak mosolygott, s a következőt mondta:
„Majd meglátod! Ez a falu úrbéresek falva. Mindazt, amit tesznek, ebből ered, és generációkon keresztül folytatják.”

Bevallom, hogy ennek a szónak a jelentését akkortájt nem ismertem. De kénytelen voltam megtudni, hogy megértsem, miért ilyen ez a falu. Miért van telve félelemmel, miért fél egyik ember a másiktól, miért tartja egyik ember nagyobbnak a másiknál magát, és mindezek hogy teremtik meg a folyamatos rossz indulatot, melynek romboló bűnei elsősorban a nyelv bűnei: a hazugság, irigység, féltékenység, rejtett lázadás, mindent és mindenkit folyamatosan kritizáló szavak. Miért van az, hogy az istentiszteleten egységesen az „odaadó jó hívő” képet mutatják, és amint kilépnek, első dolguk a saját papjukról rosszat mondani. Miért kétszínűek ezek az emberek?
A lelkésszel folytatott beszélgetés akkor elindított egy látást, adott egy ismeretet. Olyan ismeretet, mely nélkül ma, több, mint 30 év után bizony sok veszélynek lennék kitéve. Mert e szellemiség azóta is él, és igen sok helyen találkozom vele. A felsorolt bűnök, a kétszínű lázadásnak egy azonos gyökere van: a talajtalan, gyökértelen, identitás nélküli ember betegsége.

A jobbágyfelszabadítás után hazánkban egy különleges helyzet alakult ki. Létrejött az a paraszti réteg, mely jobbágysorban volt, és ebből kialakult egy olyan zsellér réteg, mely felszabadított jobbágy ugyan, de a törvény által biztosított volt egy holdnyi, egykor háztájinak mondott föld, melyet sajátjának mondhatott, de önmagának fent tartására kevés volt. Így megélhetése, családjának eltartása érdekében ki volt szolgáltatva a nagybirtokosnak, akinek dolgozott. Vagyis elmondhatta, hogy van birtoka, de valójában sosem volt. Elmondhatta, hogy valaki, már nem jobbágy, de mégis függő viszonyban maradt. Ennek következményeképpen egy elképzelt, még inkább hamis identitást vett fel, miszerint ő a gazda. Belsejében pedig tudta, hogy abszolút kiszolgáltatott. Itt kezdődött először a kétszínűség. A zsellér látszólag behódolt, és látszólag tisztelte a munkaadó nagybirtokost, miközben gyűlölte, irigy és féltékeny volt rá. Így alakult ki a kettősség állarca, így csapta be önmagát, amikor még a léte is veszélyben volt azzal, hogy ő a maga ura.
A félelem pedig megteremte gyümölcseit. Mint általában, a nagyravágyás és a hamis önkép kétszínűsége egyrészt megosztotta a családokat, elválasztotta a családokat egymástól, és e szellemiség megtámadta általuk mindazokat, akiktől nem függött létfeltételük.

Ezért a hatalommal nem rendelkező lelkész mindig kedvenc célpontjuk lett. Miképpen a falu más értelmiségei is, kiktől nem függtek. Tehát hamis identitás, kétszínűség, félelem, és a félelem másokat veszélybe hozó eszközei.

E szellemiség, mint írtam, ma is működik. Korunkban különösen. Az eladósodott, és a bankok uralma alatt élő emberek teljesen azonosak és tetteik ismétlődnek az úrbéresek betegsége szerint. A ma embere elvileg gazdag, de valójában más erősebbeknek a zsellérei. Nem véletlen tehát, hogy az úrbéres szellemiség és annak számtalan megnyílvánulása az egymás marásában, az egymástól való félelemben, az egymás felé kimondott hazugságokban, rágalmakban, a rossz nyelv összes bűnében mai élő jelenség.
A mai hétköznapok világi emberének bajai, betegségei pedig ellepik a gyülekezeteket is, úgy, mint egykor fiatalkoromban, ma is jelen van, mintegy ismétlődik.
A kántorválasztás precedense nem más volt tehát, mint a beteg emberek azon szándéka, hogy valakit megszégyenítsenek, megalázzanak, majd kegyükbe fogadva megjutalmazzák azzal, hogy szolgálhatja őket.
A kritikának egy sajátos formája, melyet a ma szolgálójának, egy közösség élén haladónak számtalanszor meg kell élnie.

E történet után felmerül a kérdés, hogy szükséges-e egy szolgálónak a rá bízott emberek múltját, eredetét ismerni. Van-e hazánkban, vagy bárhol a világon olyan terület, vagy népcsoport, kisebb-nagyobb közösség, mely a múltjából adódóan hordoz ilyen súlyos örökségeket, mint az említett úrbéres nép és falu.
Más kérdés is felmerül, hogy vajon honnan érkezett és milyen múlttal rendelkezik az a személy, aki kétszínű módon áskálódik más ellen, rágalmaz, rombol, majd pártoskodik. Mert ezek a jelek rámutatnak arra, hogy hamis identitás, talajtalan elvetettség, hontalanság lakozik abban, miképpen az úrbéresekben évszázadokon át.

Meglepő tapasztalatra jutottam e kérdésben. Hazánk egyik térségben igen magas az alkoholisták száma, sok a gyilkosság, sőt, az öngyilkosság első helyen áll a statisztikában. És évszázadok óta ez a térség adta a legtöbb betyárt, rebellist, egyszóval lázadót, miáltal egyértelművé tehetjük, hogy a deviancia igen magas fokon van jelen. Sok tekintetben teljes azonosságot mutatnak azokkal, akik az úrbéres rendszerben aprótelkes zsellérek voltak.
Vajon kik ezek? Kik voltak őseik?
Az ő őseik a törökök elől menekülve érkeztek az ország déli részébe. Nagyobbik részük vélhetően a mai romániai Kárpátok területéről. Ők, akik letelepedtek és szintén szegényként az itteni pásztorokkal kötöttek szerződést arra, hogy az ő nyájaikat fizettség ellenében őrizni fogják. Számadó juhászok voltak, akik a magyar rónán mások nyáját őrizték. Mint az úrbéresek, ők is egy látszat valóságban éltek, miszerint ők nyájtulajdonosok. A szaporulatból volt ugyan egy kevéske nyájuk, mely az önfenntartásukra volt elegendő, de valójában „pásztor zsellérek” voltak, azok, akiknek semmijük nincs, kiszolgáltatottak, mástól függ az életük, megélhetésük, és ezért munkájukkal és hálájukkal adóznak.
A zsellérek és a számadó juhászok közötti azonosság szemmel látható: kiszolgáltatottság, félelem, irigység, majd az ebből kialakuló ellentámadás mindazok ellen, akik egy megalapozott rendben élnek.

E két példa után sok tekintetben fel kell ismernünk azt a tényt, hogy a választott nép, a zsidóság, mennyire Isten kezében van. Látható, hiszen a diaszpórában lévő zsidóság sohasem hordozta magán az úrbéres és a számadó juhászok másokra irigy, féltékeny, másoktól elvenni, elrabolni szándékozó szellemiségét. Mindez azért történhetett, mert Istennel való viszonya szabaddá tette, és sohasem lett szívében zsellér, vagy mások juhásza, egyszóval mások alárendelt és kiszolgáltatott szolgája. Azért sem lett az, mert zsidó identitását a Messiás várását, az összegyűjtetést, Jeruzsálem, a Templom felépülését hitte, várta és remélte minden időben. Ezért nincs széthúzás, vagy kevés a rossz nyelv bűne ott, ahol zsidók vannak együtt. Széthúzás és rombolás sincs, mert a zsidó nép sohasem térítő, tudatában van annak, hogy sohasem lehet gyarmatosító, így amikor nem otthon van, másoknál vendég vagy éppen száműzött, sohasem vesz el semmit azoktól, akik befogadják őt.
Ezen felül a zsidóság ma is nagyon komolyan veszi, hogy másokról rosszat nem mondhat, mert a „lason hara” a rossz nyelv bűne kárhozatra visz. Nem is lehet rossz véleményt hallani másokról, legfeljebb az egyet nem értés jeleként hallgat.

Amikor az úrbéresekről beszéltünk, szinte bizonyos, hogy aki zsidó, sohasem lesz bármely úr bérese, mert mindent Istentől vár és Tőle kér.
Amikor számadó juhászokról beszélünk, bizonyos, hogy közöttük nincsenek olyanok, akik zsidók. Mert a zsidótól idegen a hegyi vlach (olách) nincstelen pásztorainak identitás nélküli, talajtalan életformájuk. Mert ezek a hegyi vlach-ok és más, a törökök elől menekülő emberek, más népek nincstelenjei hozták létre azt a területet, melyet róluk elnevezve bács vidéknek, bácsságnak hívtak. E területen meghonosodott identitásában beteg számadó juhászok, eredeti nevükön bacsók pedig sohasem lehettek zsidók.

Így ma fel kell tenni a kérdést: van-e jelentősége a neveknek? Fontos-e tudnunk, kinek ki volt az őse?
Bizony szükséges, ha szolgálni akarunk feléjük és leginkább fontos, hogy az úrbéres, és bacsó szellemiség ne támadjon, ne érvényesüljön, vagyis a „lason hara”, a rossz nyelv bűnei ne működhessenek ott, ahol élünk és szolgálunk. Így megelőzhetjük azt, hogy talajtalan emberek hamis identitást vegyenek fel, és közöttünk magukat akár zsidónak fémjelezve végezzék lázadó, rebellis, romboló, hazug és tolvaj munkájukat. E megelőzés mellett azonban feladatunk az is, hogy minél több ember szülessen újjá, és legyen szabad mindattól a generációs örökségtől, mely hazánkban is tombol, rombol.

Ugyanakkor célunk kell, hogy legyen, hogy az úrbéres és bacsó szellemiség a ma urai által kevesebb embert tegyenek a bankok és más hatalmak elszegényedett, de látszólag gazdag, kettős identitású, kétszínű zselléreivé. Mert aki Krisztusé, szintén szabad e szellemiségtől, miképpen a zsidóság megőrizte évszázadokon át a szabadságát a legnehezebb időkben is.

2008-06-27


Copyright © 2005-2008 SÓFÁR, Jesua HaMassiah-ban hívő ZSIDÓ KÖZÖSSÉG
JHVH NISSZI Szolgálat