Fejre állt világ-2009.

„Ő pedig megfogván a vaknak kezét, kivezeti őt a falun kívül: és a szemeibe köpén és kezeit rátévén, megkérdé őt, ha lát-é valamit?
Az pedig föltekintvén monda: látom az embereket, mint valami járkáló fákat.” (Mk.8,23-24)

Minden Új Év kezdetekor valamennyien várakozva tekintünk az előttünk álló évre. Van, aki félelemmel terhelten, rettegve indul el. Van, aki várja a folytatást, tervei megvalósulását, de legtöbb emberre jellemző, hogy nincs biztonsága. Amikor Jesua HaMassiah meggyógyította a vak embert, akkor nemcsak egy újat és egészségest adott számára, hanem reménységet is a jövőre. E vak legelső tette az volt, hogy körülnézett. Számunkra is ennek kellene bekövetkezni: szemünk gyógyulását kellene kérni Istentől, hogy láthassuk, hol és miért élünk, és első látásunkkal kereshessük és megtalálhassuk testvéreinket, embertársainkat.

Valamikor magam is vak voltam és kerestem helyem e Földön, az életem értelmét. Így jutottam el Jesuáig és Ő volt, aki a porig alázott, miképpen szembe köpte a történetben szereplő vak embert. Ő volt, aki rám tette kezét és felemelt, majd Ő volt az, aki megkérdezte: látsz-e valamit?
Sok évvel ezelőtt történt ez, és amikor szemeim kinyíltak, láthattam embereket, akiket „mint valami járkáló fákat” pillanthattam meg. Mert megszületésem után megláthattam azokat a testvéreket, azokat az embereket, akiket addig nem is ismertem. Nem embereket láttam, hanem embereket, akiknek az életük zöldellő, gyümölcsöző volt. Embereket, akik láttán megismerhettem számtalan bizonyságot, melyeket Isten végzett az ő életükbe. Olyan bizonyságokat, melyek által láthatóak voltak, hogy életük telve élettel és erővel, valamint életük bizonyságai által folytonosan gyümölcsöző, egyenesen álló fákként maga Isten bizonyságai. Olyan embereket ismerhettem még meg, akik ma már egyre kevesebben vannak. Azokat, akik folytonosan úton vannak. Úton, mely hazafele vezet, mely Út maga Jesua HaMassiah. És közben járkálnak is, hiszen van feladatuk, szolgálatuk mások felé. Ők még nem magányos cédrusok voltak, hanem olyan testvéreink, akik nemcsak az Úton haladtak, hanem más emberek felé is.
Mindezekért Istennek vagyok hálás, mert amikor szemeim meggyógyultak, amikor látni kezdtem, láthattam mások bizonyságai által a Mindenható és Örökkévaló Isten munkáját, áldásait, és megérezhettem, hogy Jesua Hamassiah uralma alatt vannak szolgálók, akik engem és másokat egyaránt nemcsak látják, hanem közelítenek is hozzá.

Az Új Év kezdete előtt elsőként ez lenne vágyam, és az, hogy minél több ember gyógyulhatna meg, és amikor elindulnak az Úton, sok-sok „járkáló fával” találkozhassanak, és maguk is legyenek azok. Most különösen fontos e vágy, sőt, ennek a vágyása imaként kell, hogy tovább működjön. Ezzel legyőzhetnénk számtalan ember szívében a félelmet és kevesebb magányos ember szenvedne, de maga a Messiás Teste is valódi közösséggé válhatna másoknak.

Az előttünk álló időben bizony még több, bennünket elérő nehézség, próbák, sőt, támadások is lesznek, és el fognak érni. Úgy gondolom, hogy tennünk kellene valamit! Vajon mit lát meg egy most született krisztusi ember? Élő fákat, vagy betonbunkerekben elbújt embereket? Másokkal nem törődő, a testvér felé el sem induló száradásnak indult fákat, vagy a krisztusitól vezérelt testvéreket, akik számára mindenki fontos. Akik nemcsak tudnak a másik ember öröméről, bajáról, de oda tudnak menni a másikat ölelni, vagy ha kell, felemelni. Látunk –e még járkáló fákat? Vannak-e valahol?...

Amikor most körbenézünk, bizony egyre kevesebb életet, és élő, gyümölcsöző fát látunk. A szellemiből lelkivé vált vallásos gyülekezetek bezárkózott, gyümölcstelen életek.
Sokan ezt látják, érzik, vagy megélik, és szeretnének tenni valamit.

Történt néhány évtizede, hogy Karácsony után a fenyőfát kertembe kiültettem. A fa nőtt, majd néhány év múlva megállt a növekedésben, láthatóan szenvedett, koronája elsatnyult. Nem értettem, mi történt. Elveszíteni se akartam, kivágni sem, és kerestem a megoldást. Végül úgy döntöttem, hogy a kert másik végében újra elültetem. E döntés veszélyekkel járt, mert előfordulhatott volna az, hogy a fa e kései átültetést már nem bírja ki. Aztán megtörtént a csoda, tavasszal a fa új életre kelt, valamennyi ága növekedni kezdett és a satnya fácska új erőre kapott. Csak később tudtam meg mindennek az okát, amikor felfedeztem, hogy az első ültetés helyén csak vékony földréteg van. Közel 1méter mélységben egy több négyzetméter nagyságú kő rejtőzködött. Hát ettől nem tudott a fa gyökere mélyebbre hatolni és táplálékot felvenni!
Most, hogy Új Évet kezdünk, sokan felfedezhetik, hogy át kell ültetni életük fáját. Tudnunk kell, miért áll hívő életünk? Miért nincs növekedés? Vajon mi az a nagy kő, mely a mélyben lapul és az újjászületett életek miért állnak meg egy ponton? Ilyenkor, amikor mindenki megáll egy pillanatra és áttekinti az elmúlt időt, bizony talán ez lenne az önmagunk megvizsgálásának legfontosabb pontja. Miért felszínesek a közösségek, az életek? Mire rakódott rá vékony talaj, termőréteg, miközben sziklaként terül el a vallásos vagy más alap, melyre építkeztünk? Kell-e végre változás, átültetés oda, ahol Isten akar bennünket látni, ahol elmélyülhet hívő életünk és a mélyre hatoló gyökerek életünket erősítő táplálékhoz jutnak?

Új Év -talán átültetéssel egy új kezdet lehetősége? A megtalált és elfogadott identitás, a kereszténység zsidó gyökereinek megtalálása, a mélyebbre hatolás adhat fellendülést, új ágat, és azokon gyümölcsöket? Igen, ez egy lehetőség. Mert a helyreállás ilyenkor az új kezdete.
De vannak, akik ezt nem ismerik fel.
Amikor szememet kinyitom, körbe nézek, látok itt, ott, amott „sétáló fákat”, de furcsa mód látok olyan fákat, amelyek teljesen szabálytalanul vannak elültetve.


A fejre állt fák- a fejre állt világ

E világon minden ember tudja, hogy valami újat, hasznosat, sikereset kell kezdeni. Számtalan próbálkozás, mely mind-mind kudarcba fullad, olykor elért célok, melyek mégsem kielégítőek, mert már ott vannak az újabbak. Pokoli verseny, sátáni trükk. Mindig újabb és újabb versenyek, célok, és nincs megoldás, nincs eredmény, nincs gyümölcs. Aztán nem marad más, visszatérni a régiekhez.

Az új generációk a régieket utánozzák, működik a retro. Aztán ha ez sem elég, előkerül a trendi, amikor a modern után jön a még modernebb, és értelmetlenül, minden gyümölcs nélkül már minden modern. Aztán ha ez sem segít, akkor várjuk, várják a reneszánszt. Az elmúlt, élettelenné vált dolgok újraszületését.
A gyülekezetek pedig mindhárom példát követik, hiszen a lelki és nem szellemi gyülekezések mindig követik a világ lépéseit. Ezt látjuk akkor is, amikor a látó ember szeme elé kerül a sok fejjel lefelé elültetett fa, -emberek, gyülekezetek, közösségek. Mert odaáig eljutottak, hogy felismerték: egyre kevesebb életerejük van, bár zöldell a lombjuk, gyümölcseik legfeljebb kezdemények, vagy éretlenül fonnyadnak el. Megoldásként, vagyis módszerként a világhoz sokban hasonlóan keresik a fennmaradás erejét. Ekkor történik, hogy a fa koronájából az alig kifejlődött gyümölcsökből próbálnak erőt meríteni. Fejre áll minden. A gyökerek kerülnek felülre, és nagyon távol a táptalajtól, a fa koronája pedig alulra. Sokan úgy gondolják, hogy a hívő életet, vagy gyülekezet életét meg lehet alapozni, rá lehet építeni a látványos dolgokra, vagy azokra a gyümölcsökre, melyek kezdetben láthatóak. Sokan alapoznak a létszám növekedésére, lombosodásra, mindarra, ami látható. Így alapoznak sikerekre, és építenek emlékekre, alapjuk lesz a megtapasztalás.
Ekkor jönnek létre fejre állt gyülekezetek, életek, melyek akár évekig is megmaradnak a törzsben raktározott nedvekből élve, de mindenképpen, amikor megfordulnak és elszakadnak az életet adó táptalajtól és víztől, elkezdődik lassú sorvadásuk. E sorvadást láthatjuk, amikor körülnézünk. Száradásnak indult fák, melyek valamikor sok reménnyel lettek elültetve, de valami rejtett szikla megállította fejlődésükben. Olyanok, akik mivel nem kerültek a helyükre, maguk próbálkoznak életben maradni. Sűrűn láthatjuk, hogy emlékeikből, emberi erőből néhány, még látható bizonyságból, gyümölcsből tartják fönt önmagukat. Isten pedig újat szeretne. Olyan helyreállást, amikor életek, gyülekezetek gyökereikben erősödnek meg és vállnak folytonosan virágzó, szünet nélkül gyümölcsöt hozó és érlelő fákká.

Most, amikor egy Új Év kezdődik és látható a fejre állt fák sokasodása, meg kell állnunk Isten előtt. Őszintén be kell vallanunk, hogy a régmúlt emlékei, hagyományai, bevált szokásai, a régi bizonyságok kevesek ahhoz, hogy mi tovább juthassunk.

Ez évben már csak az marad meg, aki elkéri Istentől azt a helyet, ahol őt éltetni akarja, és akkor kezdődik mindez el, ha látni fogunk, és látjuk, hogy mi a feladatunk, szolgálatunk.
Amikor Jesua találkozott a vak emberrel, az ember először hallott. Hallani pedig csak az tud, akinek nyitott füle van, beszélgetni az tud, akit megszólítottak. Ez előzi meg a látást, minden esetben. De a látás előtt szemeinknek gyógyulni kell. Szükséges tehát, hogy minket is Isten megalázzon, mert csak így tudja kinyitni szemeinket.

Úgy gondolom, hogy ma még az alázat igen kevés, ezért van számtalan vak ember. A vak ember pedig vakon cselekszik.
Ha az előttünk álló időben életünket, szolgálatunkat nem a saját, vak látásunk szerint akarjuk életben tartani, hanem szeretnénk élni és másoknak bizonyság lenni, ideje a magunk sikerei, a magunk gyümölcsei helyett olyan helyen gyökeret verni és azáltal élő erőt venni magunkhoz, mely mélység és hely maga a Messiás Teste. Csak ott vannak „járkáló fák”, csak ott láthat növekedést és gyümölcsöket az, aki meggyógyult vagy újjászületett.

Amikor önmagunk tétlenül vagy bénultan állunk, nem megyünk előre és mások felé, magunk vagyunk gátjai Krisztus Teste növekedésének.
Legyünk tehát ebben az évben olyanok, mint akiket a meggyógyított vak látott egykoron. Addig azonban van mit rendezni Isten előtt. Van lehetőség tehát, hogy e fejre állt világban a koronájával lefelé, arra támaszkodó, haldokló fák megfordulva, gyökereiket újra a földbe, a táptalaj felé növesszék.
Számunkra mindig az előttünk álló dolgok legyenek fontosak, nem a megtapasztalások, a kisebb-nagyobb gyümölcsök, a látványos dolgok. Az erősödésre pedig mindig van lehetőség: Isten megismerésében, Isten törvényeinek megismerésében, vagyis Isten Igéjében. Abban, melyben nemcsak Isten bizonyságát, hanem törvényét és kegyelmét együttesen, engedelmesen elfogadhatjuk, mely által Isten ígéreteinek is részesei lehetünk.

Végezetül legyen mindig előttünk egy fa, mely sohasem szárad ki, bár kivágták, de a gyökér mindig él. Az a zsidóság, mely mélyre gyökerezett és sohasem szakadt el Istenétől, és Isten Igéjétől. Izrael bizonysága pedig legyen egy változás kezdetének a lehetősége is, hiszen a vissza-és beoltatás elkezdődött, Isten ígérete szerint van lehetőség megújulásra, új kezdetére mindazoknak, akik újra felfedezik, megtalálják a kereszténység zsidó gyökereit. Nem kell sokat kutatni. Hiszem, hogy mindazok, akik a zsidósággal és leginkább a messiáshívő zsidókkal testvéri viszonyba jutnak, hamarosan részesei lehetnek mindazon áldásoknak, melyeket általunk akar Isten adni az Ő Népének.

Ezzel az áldással áldjuk tehát egymást és titeket a következő évben. Aki pedig újjászületett és már lát, forduljon felénk, hogy megláthassa rajtunk Isten tervét, akaratát és bizonyságait, és azt, hogy sok ezer éve „járkáló fák” vagyunk, miközben újabb fák születnek Jesua HaMassiah által.


2008.12.31.Szilveszter

Copyright © 2005-2010 SÓFÁR, Jesua HaMassiah-ban hívő ZSIDÓ KÖZÖSSÉG
JHVH NISSZI Szolgálat