Elmentem magamat megkeresni...


„Bizony hittel jegyezlek el téged magamnak, és megismered az Urat" (Hóseás 2,19)


Elmentem… Vissza a múltba, az emlékezetembe, miközben a jelenben is puhatolóztam. Felidéztem néhány, bizony nagyon kevés szemtől-szembe véleményt rólam, hozzátettem egy kevés, más által elmondottat, olyan szóbeszédfajtát…

Aztán rá kellett jönnöm, hogy amikor magamat kerestem, keveseket találtam.

Láthattam gyűlöletet, irigységet, ok nélküli haragot. Szemlélhettem romokat, sírokat, melyek elmúlt barátságok, testvériségek maradványaiként omladoznak, süllyednek alá.

A halálos csendben álltam egymagam, és nem volt, aki elmondja, hogy ki vagyok.

Aztán képek sorjáztak lelki szemeim előtt. Pajtások, iskolatársak, bajtársak, kartársak, szaktársak,sporttársak,..sorstársak. Őket már kérdeznem sem volt szükséges, hiszen a velük töltött idők csak epizódok az életből, de ők sohasem adhatnak választ az életről.

Így hát magam helyett találtam egyedüllétet, romlást, pusztulást…
Pedig nagyon fontos volna magamat megkeresni. Őt, aki a múltban élt, a jelenben él. Őt, akinek fontos lenne megtalálnia magát, mert szeretne a jövőben is sokat élni.

De hát elhagytak, elmentek, megszűntek, nem élnek. Aki pedig lélegzik, bennem ellenfelet, ellenséget, riválist lát. Kétoldalú betegségben szenvednek. Egyik fél tőlem, másik fölém akar kerekedni minden módon. A többség pedig réges-rég elfelejtett, gondolataiban eltemetett, leírt, számukra nem létezővé lettem. Köddé, üveggé váltam előttük.

Közben nem látják, hogy egyik sem vagyok. De akkor hát ki vagyok én?

A múltbeli , és a jelenbe átnyúló emberi kapcsolataimat ezért már nem tudom kérdezni.

A jövőről pedig van látásom. Amikor szülőfalum temetőjébe mentem ki, ott csak két „valaki” emléke maradt több, mint másoké. Nagyszüleimé, akiktől kaptam valamit, amit hozhattam tovább. Azok, akikkel három évtizedig laktam ott, bizony nekem is „aki” helyett csak „az” maradt, miképpen és ezek szerint egykor magam is „azzá” leszek.

Nincs így most kérdezni akik már nincsenek, és őket sem, akik csupán a jelenben is „azok”, és pedig számukra csupán „az” vagyok.

Kivéve a vérszerinti családot, és azokat, akiket önmagam családjának mondhatok.

Feleséget és gyermeket….

Egykor kellő tapintatossággal érdeklődtem embereknél, kérdezvén azt, hogy kinek ismernek engem? Aztán nem kevés meglepetés és fájdalom ért. Azért, mert környezetemben, a távolság növekedésének arányában egyre torzabb, vadabb képet mutattak rólam. Így, és az egyre növekedő csendben, hallgatásomban újabb kérdés forgott a fejemben: Ugyan, minek néznek engem?
Egy alaknak, aki valamiben eszköz volt valakinek, jó esetben valakivel?
Valaki, aki élt egy-két évet, napot, hónapot, ott volt, megtette….? Társ, kolléga, testvér,rokon, szolgálótárs voltam, vagyok,aki egyébként nincs és nem létezik, volt, és maradt-e belőle valami...?

Vagy éppen van, de csak heti néhány alkalommal, órára, valami célra létező, különben semlegesen, arctalan halott?

Hát így alakul ki a semmitmondó vélemény rólam is… Egy jó, vagy rossz emlék. Hasznos, segítő, vagy kihasználó, netán használhatatlan állapot a jelenben?

Így lettem kolléga, sokféle „társ”, szolgáló, rokon. Csak én nem vagyok, engem nem ismernek. Az életem lett az, ami, és keresem azt az embert, aki meg tudja nekem mondani, hogy ki vagyok…

Aztán újra és újra rá kell döbbennem: akinek a testem vagy lelkem fontos,az bizony nem adhat választ. Őket hiába keresem meg, náluk nincs felelet. Ők nem is tudnának adni, mert a test és a lélek nemcsak múlandó, hanem változó is. Ezért ők csak felételezni tudják a jövőt, mely vágyuk vagy akaratuk számomra nem lehet sohasem önmagam jelene és jövője.

Így, amikor magamat keresem, csak az segíthet kereső utamon, aki a múlandón túl és velem együtt látja az örökkévalót… Ő, aki egy úton, és egy Szellemben van velem és én ővele.

Van tehát Valaki, és nem valami ,akivel nem egy időre, de örökre egy lehetek.

Ő a feleségem.

Aki nemcsak lát, hanem érez, és aki Szellemben is egy velem. Részem és benne láthatom meg magamat. Őt, amikor átölelem, nem kell kérdeznem, hogy ki vagyok, mi legyek?

Ha valamelyikünk valamikor nem „valaki”, hanem „valami”, azonnal megérezhetjük, mert egyek vagyunk, mert az „Ő”, a „másik” azonnal hiányzik, ha „valami” felüti a fejét.

Most, még néhány évig kisfiunk is egy velünk. Ő is „valaki, semmiféle eszköz.

Aztán ha mégsem ismernénk azt, akit keresünk, lehet megkérdeznünk a minden és mindenki felett lévő Valakit, aki előttünk ismert, ismerős, és mindig velünk van.

Így sohasem lehet, és sohasem szabad „valami” lennünk. Nem mi formáljuk a valakit valamivé, és a valamit sem nevezzük valakinek.
Aki pedig házasságunkban Úr, nemcsak megismertet minket önmagunkkal, hanem tudja Isten Tervét kettőnk, egy életére.
Miért is kérdezném mástól: „ki is vagyok én?”

Ezen túl pedig vannak kevesek, akik mégiscsak éreznek, tudnak valamit rólunk. Ők, akik Krisztus Testében velünk egy Test részei, és szellemben egyek vagyunk.

Azok, akikkel „testrészi közelségben”, egy „vérkeringésben” vagyunk, azokat érezzük, látjuk, összekapcsolódásunkban valakik vagyunk Valakiben: a Messiás Testében.

Áldott legyen Istenünk, hogy kettőnket eggyé rendelt és tett testünkben, lelkünkben és szellemben házasságunk által.

Áldott legyen Istenünk, hogy nemcsak öt éve lehetünk egyek, hanem kisfiunk is a napokban ünnepelhette negyedik életévét.
Köszönjük, hogy őt is azért kaptuk, hogy ne valami legyen, hanem valaki, aki Isten Tervében nemcsak örökös, de velünk együtt Isten örökrészének örököse, abban testvérünk lehessen.

Miképpen áldás számunkra mindenki, aki a Messiás Testében testvérünk, és örökös társunk. Akik ismerik, érzik, és kiegészítik egymást, mert a Messiásban egyek vagyunk és lehetünk.


Fülöpszállás, 2013-05-28