Anyám és testvéreim



„Mikor pedig még szóla a sokaságnak, íme az ő anyja és az ő testvérei állanak vala odakinn, akarván ővele szólni. És monda néki valaki: Íme a te anyád és testvéreid odakinn állanak, és szólni akarnak veled. Ő pedig felelvén, monda a hozzá szólónak: Kicsoda az én anyám; és kik az én testvéreim? És kinyújtván kezét az ő tanítványaira, monda: Íme az én anyám és az én testvéreim! Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fitestvérem, nőtestvérem és anyám.” (Máté 12, 46-50)


Nyakunkon a Karácsony, és kezdetét veszik a családegyesítő hadjáratok. Felkeressük az évente kétszer látott rokonokat, elfogyasztjuk családi körben az ünnepi fogásokat, ajándékozunk annak a családtagnak, akire egyébként az év többi 364 napján nem is igen gondolunk. Keressük a széthulló családi kötelékeket, s próbálunk valami foszlányba még belekapaszkodni, hogy érezzük: tartozunk valahová. Aztán ha mégis úgy áll a helyzet -vagy úgy látjuk-, hogy már minden kötél szakad(t), és képtelenek vagyunk a vérszerinti családtagjainnkal egy asztalhoz leülni és megbeszélni a semmit, akkor keresünk, választunk magunknak családot. Apát, anyát, testvéreket. S mi sem egyszerübb ezt olyan helyen keresni és találni, mint a hívők körében, gyülekezetben, közösségben. Vágyainkat és elméleteinket pedig szépen alá is támasztjuk a fenti igerésszel. Hiszen Jézus is megmondta. Így aztán egy huszárvágással elintézzük a rendezetlen és kínos vérszerinti kapcsolatainkat, s megyünk oda és azokhoz, akik szeretnek, elfogadnak, megsímogatnak, átölelnek, megdicsérnek minket, a Krisztusban testvérekhez. Ott, a gyülekezetben, a közösségben kapunk elég szellemi-lelki eledelt az élet útvesztőihez, hasonlók a helyzeteink, van bizonyos sorsközösségünk, van közös témánk, és valamilyen fokon kielégítjük egymás lelki igényeit. Te is sérültél, én is sérültem, nekem is ez fáj, neked is az fáj, te is átmentél ezen, én is átmentem azon, te is megtapasztaltad, én is megtapasztaltam, s máris úgy érezzük, hogy jé, mennyire hasonlít a helyzetünk, az életünk, s rögtön testvérekre találtunk Krisztusban. Lett közös pontunk. Sérültem az anyámtól, kaptam Krisztusban anyát, sérültem az emberektől, kaptam Krisztusban testvéreket. De vajon tényleg erről szól ez az igeszakasz?


Két fogalmat kell definiálni. Mit jelent az anya, s mit jelent a testvér?


Az anya nemcsak a klasszikus értelemben vett szülőanya. És nem is csak a hozzá társított általános képzetek, mint gondoskodás, védelem, szeretet, stb. A héber „ém”, anya szó magát az anyaföldet is jelenti. A termőföldet, mely gyümölcsöt hoz. A szolgáló szava is ez, ami egyben az asszonyok tiszteletteljes és alázatos megszólítása. Egyfajta elismerése a szolgálatuknak, hivatásuknak. És jelent még e szó oszlopot, ajtófélfát. Tartógerendát, mely bírja a terhelést. Ajtófélfát, mely beenged valahonnan valahova, vagy éppen elzár, elválaszt valamitől. Termőföld, szolgáló, oszlop, ajtófélfa. Ezt jelenti az anya. És most vonatkoztassunk el az anya szó nőnemű alakjától és a bennünk élő anya-képektől, és helyettesítsük be e szó további jelentéseit Jesua kérdésébe és válaszába. Amikor a Mester azt kérdezi, „ki az én anyám?”, e kérdés hozzánk szól: ki az én termőföldem? Ki az én szolgám? Ki az én oszlopom? Ki az én ajtófélfám? Ki az, aki hordozza magában az én magomat, az Igémet, és gyümölcsöt hozóvá növeszti? Ki az, aki az én szolgám? Akinek hivatása, és nemcsak szabadidős tevékenysége vagy érdeke a szolgálat? Ki az én oszlopom, akire rá lehet bízni, oda lehet adni a szolgálatokat, mert tartógerendaként nem inog meg, hanem stabilan áll? Ki az én ajtófélfám, akire rá lehet akasztani, akibe bele lehet helyezni az Ajtót, aki képes hordozni, megtartani, felemelni a Krisztust?


Jesua nem egy új családmodelt alakotott a kérdésével és az arra adott válaszával. Ha egy kicsit kilépünk a tradicionális sztereotípiából, miszerint Jesua itt az igazi családjáról beszél –hiszen még Károli is e fejezet alcímének ezt adta: „Jézus megmutatja, kik az ő igazi rokonai”-, rájövünk, hogy e résznek semmi köze a család, vagy a rokonság témához. Mégis erre asszociálunk, hiszen a történetben megjelenik Jézus vérszerinti anyja és testvérei, s szinte automatikusan kapcsolunk arra, hogy akkor a folytatás nem másról szól, mint a szellemi-lelki anyákról, testvérekről. Így aztán könnyedén átváltunk a „Krisztusban egy nagy család vagyunk” fejezetre, mely megoldásként szolgál számunkra kritikus és megoldatlan állapotainkban. Jó lenne felébredni álmunkból, s meglátni e szakasz valódi tartalmát....


Krisztus kérdése a Közte s köztem való kapcsolat kérdése. Nem másokról szól, nem egy nagy kommunáról szól, melyben én is ott vagyok valahol. Róla és rólam szól. Kettőnkről szól. Nem a körülöttem lévőkkel való kapcsolatom milyenségéről és minőségéről, nem az egymás közötti emberi viszonyokról. Hanem Róla és rólam. „Ki az én anyám?” Hozzám intézett, személyes kérdés. Vagy-e az én anyám? Vagy-e az a föld, mely magába fogad? Vagy-e az a szolgáló, kinek lénye az Enyém? Vagy-e az az oszlop, ki rendíthetetlenül megáll Bennem? Vagy-e az az ajtófélfa, ki megtart, felemel Engem, akibe belehelyezhetem Magam? Vagy-e az Enyém?...


„És kik az én testvéreim?” Testvér. Atyafi, Atyám fia, kivel egy törzsből való vagyok. Aki egyenlő velem. Aki társ. Aki barát. Akivel megoszthatom mindenem, s aki megosztja velem mindenét. „Kik az én testvéreim?” S e kérdés szinte szívszorítóan szép, ahogy elhangzik Jesuától: vagy-e társam? Vagy-e Velem egy? Aki már nemcsak magábafogad, már nemcsak szolgál Engem, nemcsak felemel, megtart, megáll Bennem, hanem társammá lesz. Eggyé válik Velem. Szövetségesem. Mindene az Enyém, s mindenem az övé. Vagy-e barátom, aki tervemben, akaratomban, célomban egy Velem? Mellettem állsz-e mindig, mindenkor, mindenhol? Vagy-e így testvérem?... S e testvér szó jelentése egyben a fájdalom kifejezésének szava is. Mert ha társ vagyok, érzek. Érzem a fájdalamat. Nem elsődlegesen a lelki-testi fájdalmakat, hanem a szellemit. A krisztusit. Ha társ vagyok, fáj az, ami Krisztusnak fáj. Fájnak az istentelen állapotok, a törvénytelen helyzetek, fájnak. Nem saját fájdalmam van. Nem humanista fájdalmam van. Nem szánakozó, az érzelmi világom szintjét megmozgató empatikus fájdalmam van. Krisztusi fájdalmam van. S ha testvér, barát és társ vagyok, szénmedence és tűzfazék vagyok, mert e szó ezt is jelenti. Azt a medencét, melyben tűzáldozat égett, s azt az edényt, azt az eszközt, mely körülfogta a tüzet. Mely mellett megmelegedtek, melynél sütöttek-főztek. Ha testvér vagyok, bennem ég a tűz. Bennem ég Isten ítélete, belém égeti szavát. Kitisztít, kiéget belőlem mindent, ami Közé és közém áll. S én körülölelem, magamba zárom, megtartom, tárolom ezt a tüzet, mely egyben meleget is ad. Felmelegít, felold minden hidegséget, fagyos állapotokat. A bennem égő Tűz ad meleget, s ezt sugárzom magam körül, tűzhelyként. Minél inkább ég bennem a Tűz, annál inkább termelődik az energia, annál inkább éled az élet, egy folytonos dinamizmus és erő él bennem. Mert Ő, a Tűz éget belülről.


S míg az anyánál az egyesszám jelenik meg, úgy a testvér már többessé válik, testvéreim lesz. Mert csak az anyaság után jöhet a testvériség, s az anyaság szüli a testvéreket. Előbb magamban kell a helyére kerülnie Krisztusnak, az ajtófélfába az Ajtónak, nekem kell oszlopkként stabilan állnom szilárdan Benne, nekem kell egész lényemet odaadnom szolgálatra, bennem kell, hogy mefoganjon és növekedjen az Ige, s csak ezután jön a kérdés: kik az én testvéreim? Mert önmagam helyreállása és biztonsága Krisztusban tehet késszé arra, hogy testvér, barát és társ legyek. És itt már elhangozhat a többesszám Jesua szájából: ha mindenki egyénenként rendezett és stabil, készek vagytok-e, hogy társaimmá, barátaimmá, tesvéreimmé legyetek. Nem egymás irányába, hanem Felém? Mi sokszor egymásra alkalmazzuk ezt a kérdést, amit Jesua elég egyértelműen Önmagára nézve kérdezett. Nem azt kérdezte, hogy neked ki az anyád és testvéreid, hanem Önmagára mutatva tette fel a kérdést: „ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” Mert nem egymás felé vagyunk elkötelezettek, nem egymást szolgáljuk, hanem Őt. Nem egymással kell elsődlegesen baráti, testvéri viszonyban lennünk, hanem Vele. Nem egymás fájdalmait kell lelkiszolgálat szintjén megoldani, hanem szellemben kell éreznem a krisztusi fájdalmat. Nem a másikat kell ítélgetni és szítani a tüzet egymás közt, hanem körülölelni a Tüzet, hogy ítéljen, égessen, hevítsen Ő.


„És kinyújtván kezét az ő tanítványaira, monda: Íme az én anyám és az én testvéreim!” A személyesen, számunkra is feltett kérdésre mégsem mi adjuk a választ. Krisztus válaszol. Krisztus tesz bizonyságot rólunk. S a válasza egy szó: íme. Annyit jelent: itt van. Itt van, jelen van, Velem van. Nem a távolban, nem a homályban, nem a titokzatosságban. Itt van, jelen van, láthatóan, nyílvánvalóan, kézzel foghatóan. Íme. És igen, ha valóban anya vagyok, termőföld, szolgáló, oszlop és ajtófélfa, akkor Krisztus tesz rólam bizonyságot: íme. Itt van. Ha valóban testvér vagyok, társ, barát, a Tüzet hordozó eszköz, akkor nem én bizonygatom, hogy Kihez tartozom. A Társam mondja ki: íme. Itt van. S a legszebb hitvallás, a legszebb szó, amikor a Társam, Barátom, Testvérem mondja ki rólam: íme. Itt van. Hozzám tartozik. Az Enyém.


„Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fitestvérem, nőtestvérem és anyám.” Cselekedni. Nem csupán megtenni. Ennek a szónak egy folyamata van, melyet a jelentései is tükröznek: gyűjteni, követni, használni, megtartani, nőni, gyümölcsöt hozni, teljesíteni, véghez vinni, valamivé válni. A kezdetektől a végéig átöleli ez a szó azt, amire és amiért az ember teremtetett. Gyűjtöm, keresem, kutatom Isten akaratát. S amint meglátom, megértem, követem azt. Ahogy követem, megtanulom használni is, azáltal, hogy használom, meg is tartom. Ahogy megtartom, egyre inkább érlelődik bennem, növekedik és gyümölcsöt hoz. És ahogy gyümölcsöt hozok, azzal teljesítem be Isten akaratát. Véghez viszem, a végéig viszem az akaratát. Nem hagyom, nem szakítom félbe, véghez viszem. S ahogy véghez viszem, azzá válok, amivé Benne válnom kell. Mindeközben megélem azt, ahogy az én akaratom átalakul az Ő akaratává. Eggyé lesz, összeolvad Vele, szétválaszthatatlanul. Mert ez az Akarat tett engem testvérré és anyává. Ebben az akaratban van benne minden, ami, s aki vagyok. S ebben az akaratban hallhatom meg a hitvalló szót: íme. Itt van. Az Én anyám, és az Én testvéreim.


2013.12.22.