A tékozló fiú

„Monda pedig: Egy embernek vala két fia; És monda az ifjabbik az ő atyjának: Atyám, add ki a vagyonból rám eső részt! És az megosztá köztük a vagyont. Nem sok nap múlva aztán a kisebbik fiú összeszedve mindenét, messze vidékre költözék; és ott eltékozlá vagyonát, mivelhogy dobzódva élt. Minekutána pedig mindent elköltött, támada nagy éhség azon a vidéken, és ő kezde szükséget látni. Akkor elmenvén, hozzá szegődék annak a vidéknek egyik polgárához; és az elküldé őt az ő mezeire disznókat legeltetni. És kívánja vala megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, amit a disznók ettek; és senki sem ád vala néki. Mikor aztán magába szállt, monda: Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg! Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Én nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam; tégy engem olyanná, mit a te béreseid közül egy! És felkelvén, elméne az ő atyjához. Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az atyja, és megesék rajta a szíve, és oda futván, a nyakába esék, és megcsókolá őt. És monda néki a fia: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened; és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam! Az Atya pedig monda az ő szolgáinak: Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira! És előhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk, és vígadjunk. Mert az én fiam meghalt, és feltámadott, elveszett, és megtaláltatott. Kezdének azért vígadni. Az ő nagyobbik fia pedig a mezőn vala: és mikor hazajövén, közelgetett a házhoz, hallá a zenét és táncot. És előszolítván egyet a szolgák közül, megtudakozá, mi dolog az? Az pedig mondá néki: A te öcséd jött meg; és atyád levágatá a hízott tulkot, mivelhogy egészségben nyerte őt vissza. Erre ő megharaguvék, és nem akara bemenni. Az ő atyja annakokáért kimenvén, kérlelé őt. Ő pedig felelvén, monda atyjának: Ímé ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és nékem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vígadjak. Mikor pedig ez a te fiad megjött, aki paráznákkal emésztette fel a te vagyonodat, levágattad néki a hízott tulkot. Az pedig monda néki: Fiam, te mindenkor énvelem vagy, és mindenem a tiéd! Vígadnod és örülnöd kellene hát, hogy ez a te testvéred meghalt, és feltámadott; és elveszett és megtaláltatott.”
(Lukács 15, 11-32)


Ez az a példázat, melyet negédesen, az érzelmekre hatva igen csak tudunk használni, vagy éppen pont emiatt már kissé elegünk lett belőle, s inkább lapozunk egyet, átugorva a történtet: ezt már ismerjük. A szokásos „jó az Úr”, az „Isten kegyelme végtelen”, „az őszinte bűnbocsánatra mindig ott a feloldozás” szlogenekkel konstatálják ennek az igeszakasznak az üzenetét, mintegy ütőkártyaként használva a megtérésre, a megtérőre, központi helyre emelve a történetben szereplő tékozló fiút, s szinte megfeledkeznek a többi szereplőről... Pedig minden szereplő főszereplő.

Már elég régóta foglalkoztat a kérdés: vajon miért szűrődött át az a hozzáállás, hogy ebben a példázatban jutalom, vagy inkább különleges bánásmód jár annak, aki a bűnből, szennyből, mocsokból jön, s miért marad szó és említés nélkül, szinte lenézve az, aki hűségesen tette, teszi a feladatát?.... Miért jó a rossz, és miért rossz a jó? Hiszen a tékozló fiú példája lett „a jó”, és az idősebb fiú vált „a rossz” példává.

Ahogy újra és újra elolvastam ezt az igerészt, az első gondolat az volt bennem, hogy itt nem csupán két személyt jelent a két fiú. Hiszen ha az atyjukat a mennyei Atya példájának tekintjük, akkor a két fiú státuszát is tisztázni kell. Így az idősebbik fiú a zsidóság, Izrael népe, a kisebb fiú pedig a pogányokból lett hívők jelképének tekinthető.

A tékozló fiúnak a példázata egyedül Lukács evangéliumában szerepel. Mint ismeretes, Lukács a pogányoknak írta evangéliumát, bemutatva előttük a Krisztust. Így a pogányok megtérése, a pogányok Istenhez való visszatalálása központi üzenettel bír a leírt történetekben, példázatokban. Ebben az értelemben méginkább érthető a tékozló fiúnak a „felemelése”. És az idők során –szintén érthető módon- beszűrődött az egyházak tanítása az idősebb fiúról, aki a meg nem értő, aki nem tud örülni az ifjabbik fiú hazajövetelének. Talán rejtetten, de ott húzódik a magyarázatokban az idősebb fiú elvetése, „lefokozása”, kizárása, mint a zsidóság elvetése, meg nem értése, kiközösítése, lenézése, s az Atya által különös figyelmet kapott pogányokból lett hívők, vagyis a tékozló fiú privilégizált helyzete.


De térjünk vissza a történet elejére, mely így kezdődik:

„Monda pedig: Egy embernek vala két fia; És monda az ifjabbik az ő atyjának: Atyám, add ki a vagyonból rám eső részt! És az megosztá köztük a vagyont.”
Ami feltűnt ebben az egy mondatban, az a „vagyon” szó használatának a többrétűsége. Amikor az ifjabbik fiú szól, ezt mondja: add nekem az örökség részét, ami engem köt. A vagyon tehát több, mint szimplán anyagi javak. Örökséget kért, méghozzá azt, mely őt köti, lekötelezi, lefoglalja, valahová tartozóvá teszi. Ez az örökség szó a Bibliában jelöl még patakot is, olyat, mely mindig forrásból folyik, ellentétben azzal a patakkal, mely esőnek és a hó olvadásának köszöni folyását, és nyáron kiszárad. Vagyis olyan ez az örökség, mint egy belülről táplálkozó, állandó folyásban lévő patak, mely folytonos kapcsolatban van a forrással. Nem kivülről, egy külső csapadékmennyiségből kapja erejét, hanem belülről, a forrásból táplálkozik. Egy meg nem szűnő örökség. Egy dinamikus, éltető, folyton folyvást folyó. Nem állóvíz. Nem időszakos víz. Mindig megújuló, mindig friss. Ez az örökség kötötte az atyai házhoz a két fiút. Lekötelezte, lefoglalta, odakötötte, s ez szolgált mérőláncként, mértékként, értékként. Ez adott egy kerületet, határt, kimért részt az életüknek. S e kötél szó képletesen a sors, a végzet szava. Sorsuk, életük belefolyt ebbe az örökös örökségbe. Ezt az örökséget kérte ki az ifjabbik fiú magának, mint saját birtokot. Az atyja pedig „megosztá köztük a vagyont.” Vagyis elosztotta nekik azt, amit ők birtokolnak, ami az övék. Elosztotta nekik. Nem csak az ifjabbik fiú kapta meg a „rá eső részt”, hanem az idősebb is. Mindkettő megkapta azt, ami az ő birtoka. És itt a vagyon szó már nem az örökség, hanem a birtok szavaként szerepel. Az ifjabbik örökséget kért, az atyja viszont birtokot adott. Mert az örök nem osztható, nem darabolható. Az örökség, mely olyan, mint a forrásból táplálkozó patak már nem lesz örökség akkor, ha megszakad a kapcsolat a forrással. Az örököt nem lehet felosztani, mert akkor elvágom a részeket a forrástól, az eredettől. Az örököt nem lehet birtokolni, saját tulajdonként, produktumként kezelni. Az örökbe benne kell lenni, nem vehetek el, nem sajátíthatok ki darabokat belőle. Az örök nem az én részem, hanem én vagyok része az öröknek. A birtok viszont mindenkinek a sajátja. A saját vagyona. Vagyis a saját tálentumai, a saját képességei, a saját adottságai, melyeket mindenki személyre szabottan megkap. A birtok, a vagyon elosztása a két fiúnak tehát nem az örökség felosztása volt, hanem a megbizatásuk kezdete, feladataik betöltése, tálentumaik megélése, használata. Saját képességeiket kapták meg birtokként, hogy használják, vagyonként, hogy kamatoztassák azokat. Mind a két fiú egyidejüleg kapta meg ezt. A szétválás ott kezdődött, amikor az ifjabbik elment...


„Nem sok nap múlva aztán a kisebbik fiú összeszedve mindenét, messze vidékre költözék; és ott eltékozlá vagyonát, mivelhogy dobzódva élt. Minekutána pedig mindent elköltött, támada nagy éhség azon a vidéken, és ő kezde szükséget látni.”
A kisebbik tehát elment. Összegyűjtött mindent, ami az övé. Mindent, aki volt, mindent, amije volt. Képességeit, tehetségeit, gondolatait és elképzeléseit, terveit, vágyait és álmait, és távoli országba utazott. Útnak indult, elment, elszakadt, kiszakadt abból az örökségből, melyben élt. Megszakított valamit. Kilépett belőle. Elindult egy távol levő, messzi országba. De nem elköltözött, hogy letelepedjen és ott lakjon, ott éljen és dolgozzon. Csupán csak elutazott. Elutazott, hogy „világott lásson”. Kalandor lett. Nem gondolt át dolgokat, nem mérte fel útjának következményeit. Csak ment. És tékozolt. Pontosabban: pazarolt. E két szó hangzásában ugyanolyan jelentéssel bír, azonban tartalmában nem. Van különbség a tékozlás és a pazarlás között.

Aki tékozol, az a vagyonának nem a kamatát, hozamát, gyümölcsét éli fel, hanem a tőkéjét. A meglévőt, az alapot fecsérli el. Feléli úgy, hogy amit felélt, az többé már nem hozható, nem adható vissza. Hiszen a tőke, az alap tűnik el. Nincs bázisa. Eltékozolta. Elvesztegette. Elvesztegette az idejét, az erejét, az adottságait, az élethez való adott, meglévő, alap feltételeket. Elvesztegette, elveszítgette. Ebben az elveszítésben egy folyamat húzódik. Nem egy pillanat műve az elvesztés, hanem folyamatosan veszíti el a dolgait azáltal, hogy feléli. Feléli úgy, hogy nem él vele, hagyja, hogy kifolyjon a kezei közül, nem használja, nem tudja használni, nem akarja használni. A magyar nyelv erre a tékozlásra alkalmazza még azt a kifejezést: szélnek ereget. Hagyja elmenni. Sorozatosan elengedi. Nem tud vele mit kezdeni. Nem tekinti értéknek. Nem érzi a képességeinek, adottságainak sem a mértékét, sem az értékét. Nem érez felelősséget. Hagyja elfolyni a napjait, az erejét, idejét, minden tőkéjét, melyet használhatna, melyet kamatoztathatna, hasznosíthatna,melyre építhetne. Hagyja elmenni, hagyja elmúlni. Szélnek eregeti. Kifolyik a kezei közül. Nem tudja megtartani.

Ellenben aki pazarol, az nem a tőkéjét vesztegeti el, hanem a más, jó célra használható többletből költ szükségtelen dolgokra. Fölöslegesen elhasználja, elkölti azt, amije van. Pénzt, vagyont, anyagi, lelki javakat haszontalanul fecsérel. A haszont éli fel, éli el - haszontalanul. Becses, értékes, hasznos dolgot haszontalanra veszteget. Nem a tőkét, nem az alapot, hanem már ami azon felül van. Pazar dolgokra pazarol. A luxus érzését adó, nagy költségekbe kerülő dolgokra költ pénzt, időt, energiát. Ez a luxus azonban nem csak az anyagi, materiális javakat jelenti. A lelki igényei is luxus szintüek. Mindenből a legjobb, legdrágább kell neki, anyagi és lelki téren az ésszerű szükségletet jóval meghaladó mértékeket halmozza fel, használja és élvezi ezeket, mértéktelenül. Olyanra költ fizikális és lelki szinten, ami számára a legnagyobb kényelmet és élvezetet adja. A fényűzés, a pompa, a luxus, a pazar a fizikális és lelki életében is központi helyen áll. Mindenből a leg-leg-leg-et. A legszínvonalasabb oktatást, a legnívósabb előadást akarja magának. A legjobb tanítvány akar lenni az iskolában, a legjobb szinten akar teljesítani a munkájában, a legjobbat akarja megélni a magánéletében, s eközben értéket pazarol, pénzt, erőt, időt, gondolatot, szót, tettet fecsérel úgy, hogy haszontalan, vagy kicsinyes célra fordítja azokat. Rengeteg időt, erőt, és sok-sok értéket pazarol értéktelen és felesleges dolgokra.

Ez a kisebbik fiú pazarolt. Pazar dolgokra költött, szükségtelenekre. Olyanokra, melyeknek nincs hasznuk, melyeknek nincs céluk. Szétszórta, elszórta azt, amije volt. És ez a pazarlás ma is ugyanígy megy. Az ember költ. Időt, pénzt, energiát olyanokra, melyek már jóval meghaladják a mindennapi életvezetéshez való szükségeit. Pazarol, mikor olyasvalamit enged meg magának, ami már ésszerűtlen, ami már meghaladja a szükségeset. És ez nem csak egy luxus értékű ház, autó, bútor, ruha, vagy bármi, ami anyagi. Lehet ez a lelki igényeinek luxusa is. Egy utazáson át a harmadik diplomáig bármi belefér ebbe az igénybe. Az élmények, a tapasztalat, a tudás, az ismeret, az álmok, a vágyak oly mértékben történő felhalmozása és élvezete, mely már fölösleges. Pazarlás. Nem ésszerű, nem célszerű.Nem építő, és kamatoztató, hanem pazarló, és szétszóró. De megjelenik ez más formában is, akár szolgálat címszó alatt: olyan sok időt, energiát költ az ember a másik emberre, mely már fölösleges. Elpazarolja másokra idejét, erejét, elfecsérli rájuk mindazt a pluszt, mely számára adatott, s egy idő után nem véletlenül érzi, hogy nem bírja tovább, kiégett. Pazarolt.

A tékozlás és a pazarlás tehát az ember lelki és fizikális szintjein jelenik meg, mely kihat a szellemi állapotra. Aki tékozol, az önnön magát vesztegeti el. Saját egészségét, fizikumát csorbítja, károsítja, saját tudatában, gondolataiban, érzéseiben, személyiségében tesz kárt, mely szellemi állapotának a leépüléséhez vezet. A halál felé vezet, mert saját életét teszi életképtelenné nem használva, vagy elhasználva azt. Aki pazarol, az a kapott dolgait, az alapon felüli pluszt fecsérli el: az ismereteit, az adottságait, a képességeit nem jól használja, vagy feleslegesen raktározza, így szellemi állapota stagnál. Megáll, leáll. Nem hoz növekedést. De nem épül le, nem süllyed, hanem leáll. Nem fejlődik.

Az elpazarolt idők, energiák, erők után az ember egy ponton kénytelen rájönni, hogy fel kell hagynia a pazarlással, mert észreveszi, hogy mindazt, amire költött, nem tudja fenntartani, nem tudja hasznát venni, nem viszi előre. S kezd szükséget látni. Hiába a luxusautó, nincs hozzá elég benzin. Hiába a luxusház, a rezsit már nem bírja fizetni hozzá. Hiába a három diploma, munkanélküli. Hiába a sok „szolgálat a másik emberért”, a jótékonykodás, a segítségnyújtás, az adokozás akár lelki vagy fizikális szinten a másik felé, nincs látható gyümölcs, nem változott semmi. Pazarolt, s most szükségbe került. Kimerítette a meglévőn túli készleteit, a többleteit, mindazt, ami kamat, ami megtermelt gyümölcs, ami használható haszon lett volna, s most lenullázódik. Nem mínuszos lesz, hiszen az alapjai, a bázisa megmaradt. Csupán lenullázódik, azaz visszakerül az alapokhoz. Minden felépítménye eltűnt, s nem marad más, csak az alap, amiről újra elindulhat.

„Támada nagy éhség azon a vidéken, és ő kezde szükséget látni.” Miután folyamatosan csak felélünk, fogyasztunk és nem termelünk, a körülöttünk lévő világ is kiürül. Éhség lesz azon a vidéken. Nem csak fizikális, de lelki-szellemi éhség is. Jelentkezik a hiány az élet minden területén. És ez a hiányérzet egyre csak nő. Hiányos lesz a lelki életünk, hiányos az érzelmi világunk, hiányos a tudásunk, híjján vagyunk, nem tudunk beteljesedni, mert feléltük, amink volt. Nincs utánpótlás. Kimerültünk, s kimerítettünk magunk körül mindent. És mi is kezdünk szükséget látni. Azaz –ahogy a szövegben is szerepel-: kenyér szűkében lenni. Felettük, megettük a kenyerünket, mindazt, ami éltető, erőt adó, tápláló volt. Kaptunk egy igehirdetést, egy tanítást, és felfaltuk. Lenyeltük, elnyeltük, behabzsoltuk, és nem használtuk fel, nem kamatoztattuk, nem vitte előbbre az életünket. Megettük a megszerzett tudást az iskolapadokban, tömtük magunkba az ismeretet, amennyit csak lehetett, és nem, vagy csak alig használtunk hasznosan belőle valamit. Kenyér szűkében vagyunk. A folytonos fogyasztás hiányossá tett. Csak elvettünk az asztalról, és nem tettünk be semmit. Nincs hozamunk, nem tudunk hozni, felmutatni semmit, nincs kamatunk, és már a meglévők is fogytán vannak. És ekkor történik az, ami a kisebbik fiúval is történt....


„Akkor elmenvén, hozzá szegődék annak a vidéknek egyik polgárához; és az elküldé őt az ő mezeire disznókat legeltetni. És kívánja vala megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, amit a disznók ettek; és senki sem ád vala néki.”
Ha már példázatról van szó, tekintsük a történet legapróbb elemeit is példázatnak. Így a mező nemcsupán az alföldet, a sík vidéket, mint tájat jelenti. E szó átvitt értelemben azt a szabad tért jelöli, melynek nincsenek határai, ellentétben a várossal és lakóházakkal, melyek körülhatároltak. Amikor az éhség kerülgeti az embert, határtalanná válik. Már a kereteit sem ismeri, nem tudja felmérni a szükségeit sem, s mivel mértéktelen, mert érték és mérték vesztett, bármire képes, hogy csillapítsa éhségét. Ez a fiú elment és összefutott egy emberrel a sok közül, aki kiküldte a mezőre disznókat legeltetni. Nem a saját mezejére, nem a saját birtokára, hanem ki a pusztába, a határ nélküli senki földjére. Nem kondásnak szegődött, nem lett szolgálója, cselédje ennek az embernek, nem állt be hozzá hűbéresnek. Egy kapcsolat nélküli kapcsolat volt ez, ahol már egyik félt sem érdekli a másik ügye, hiszen már mindenki a túlélésre játszik. Egy tanáccsal elküldte a mezőre disznókat őrizni. A határtalan nagy szabadságba, ahol a mindenevők legelnek. Menjen, legyen ott közöttük, terelje őket, vezesse, nézze vonulásukat, ott majd elvan a tömegben, a nagy szabadságban. És a fiú elment. Hallgatott a szóra, mert éhes volt. Mert már kiüresedett. Kiéhezett a szelleme, lelke, teste. És egy kiéhezett ember mindenevővé válik. Már a disznók ételét is enné. Már a megfertőzött, meghamisított, beszennyezett Igét is szívná magába, már a hazug, álszent, semmitmondó szavak után is kívánkozik, mert annyira kiürült a gyomra. Már bevesz bármilyen tudást, nem számít, mennyire hamis, mennyire szennyezett, hiszen már annyira éhes, hogy megvizsgálni is képtelen, mit vesz magához. A szöveg azt írja: kiégett, kiszáradt a gyomra. Bármit képes már bevenni, csak kapjon valamit. Csak kapjon egy mosolyt, egy ölelést, mindegy, hogy milyen hitvány és mocskos az, csak kapjon már valamit... „És senki sem ád vala néki.” Ami annyit jelent: „és fölemelt, kiterjesztett keze nincs neki.” A kifeszített, kiterjesztett kéz egyfelől az imádkozás, másfelől pedig az oltalom jelképe. Az ember fölemelt keze, mely Isten felé irányul, és Isten kiterjesztett keze, mely oltalmaz, véd. Egyik sem volt neki. Az oltalom, a betakarás alól már rég elszakadt, s ezzel párhuzamosan, egyidejüleg az imádkozástól is. Az ember minél messzebbre kerül az Oltalomtól, annál képtelenebb az imádkozásra.A határtalan nagy szabadságban, ahol mindent szabad, ahol nincsenek korlátok, sem keretek, ott a disznók közötti sodrásban az ember kiszolgáltatottá, érték vesztetté válik. Géppé, kiüresedett tucat darabbá. És megéli a nincstelenséget. Ekkor döbben rá arra, mije volt, és mit veszített. Mit kapott, és mit pazarolt. E rádöbbenés után jöhet az, ami a folytatásban van:


„Mikor aztán magába szállt, monda: Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg! Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Én nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam; tégy engem olyanná, mit a te béreseid közül egy! És felkelvén, elméne az ő atyjához.”
Magába szállt, vagyis: „leült a szívéhez”. Leült. Már nem rohant a nagy semmibe a sok semmiért, már nem sodródott az árral. Leült a szívéhez. Arra figyelt, ami a legbelsőbb érték, ahol a kiindulási pont van. Lenullázódott. Nem azért, mert önmaga semmit nem ért, hanem azért, mert az értékeket, melyeket önmagában hordozott, elpazarolta. Ha tékozolt volna, akkor az alapjait veszíti el, s nem tud hazatérni, nincs visszavezető út; akkor mindent feléget maga mögött; akkor elveszíti önnön személyiségét, tudatát, akaratát- saját magát. Így viszont még volt lehetősége a visszatérésre. Még megvolt az alapja, a bázisa, a tudata, az akarata, s ez lehetőséget adott neki a felkeléshez, az újrakezdéshez. És ez az ép tudat és akarat látatta meg vele, hogy az alapjai megerősítésére van szüksége ahhoz, hogy fel tudjon épülni, tudjon növekedni, kamatozni. Ezért vágyott a kenyér után, s ezért említi a bérések kenyerét is. Nem sült csirkéről álmodozott, nem főúri lakomáról, tele gasztronómiai ínyencségekkel. Kenyér után sóvárgott. A tiszta, az életet és erőt adó mindennapi táplálék után, mely nem ideig-óráig való, hanem állandó, mindig jelen lévő, s melyben még az atyjának béresei is bővölködnek, pontosabban jut nekik elég, és még több is. Még marad is. Ez a bővőlködő bőség azonban nincs elpazarolva. Jut elég. Elegendő a szükségleteikhez, s még marad is. De ez a maradék is hasznos felhasználásra kerül, s nem vész el, nem megy kárba. Atyja házánál még a béreseknek is jut bőven kenyér. Azoknak, akik csak ott dolgoznak, de nem ott laknak, nem „házbeliek”, csak „bejárók”. Napszámosok, beszegődtek egy időszakara, aztán tovább állnak. De még erre az időszakra is, melyet ott végeznek, bőséggel kapnak kenyeret. Eleget, és még azon felülit is.
S mikor az elhatározás megszületik a fiú szívében, ezt mondja: „Atyám, hibáztam az ég ellen és a te arcod ellen. Könnyűvé váltam ahhoz, hogy fiadnak hívassanak, tegyél hát olyanná, mint béreseid közül egy a házadnál.” Felismerte, hogy hibázott, meglátta, hogy mit tett, és tudatában volt annak, hogy „könnyűvé vált”, könnyelmű volt, könnyedén kezelte a dolgokat, nem volt felelősségérzete, nem volt súlya annak, hogy ő kinek a fia. Nem érdekelte. Nem érezte az ezzel járó felelősséget, méltóságot, nem érezte a hova tartozás erejét és súlyát, nem érezte a gyökerei fontosságát. Könnyelmű volt. Elsiklott felette. És tisztában volt vele, hogy emiatt a fiúi státuszát nem élheti meg. Könnyelművé vált. Könnyedén vette, nem becsülte meg, s mivel nem volt becses és értékes számára a státuszával járó ajándékok, adományok megóvása, ezért volt képes elpazarolni azokat. Nem tudta kezelni és helyesen megélni a fiúságot, s az azzal járó kötelezettségeket, ugyanakkor kiváltságokat is. És szinte már-már felszólító benne a kérés: tegyél már olyanná, mint béreseid közül egy a házadnál! Hagy legyek egy a sok közül, hagy legyek csak olyan, mint bármelyik bérmunkás. Még ha csak egy ideig is vagyok a házadnál, hagy kaphassak tiszta eledelt, hagy vehessek magamhoz kenyeret. És ezzel a kérésével kiszolgáltatottságát erősíti meg. Fennhatóság alá akar kerülni. A fiú és atya között a kapcsolat egyenrangú. A béres és atya között ott van az alá-fölérendelt viszony. Szinte vágyta, kérlelte a szolgai státuszt, ha már a fiúságra alkalmatlanná vált. S ez az uralom utáni vágy a messzi országban megélt szabadságnak a következménye. Annak a szabadságnak, mely valójában támpont nélküli, keretek, határok nélküli, s melyben egy pazarló ember elsodródik az árral, elsodródik a disznókkal, beszennyeződik, sorra veszíti el azt, amit hasznosíthatna, kamatoztathatna, s veszteségei miatt egyre csak ürül, ürül, szellemi élete leáll, lelki élete kiüresedik, fizikálisan is legyengül. Céltalan, irány nélküli lesz, és vágyja az uralmat. Vágyja, hogy tartozzon valahová, vágyja, hogy egy befedezés, egy fennhatóság alatt legyen. Ugyanakkor ott van benne az időszakosság is. Nem örök időre akar visszakerülni az atyai házba, hiszen az örökségből „kiesett”, s már nem is tud az örökben gondolkodni, csak az időszakosban. Legalább egy ideig szolgálhasson, mint a béresek közül egy. Legalább egy életszakaszt hagy töltsön ott, hagy legyen olyan, mint a napszámosok közül egy. Hagy legyen az idejéből, erejéből egy rész, melyet ott tölt, mellyel ott dolgozik, melyért ott fizetséget kap. Az elhatározásból döntés születik, s a döntést tettek követik: „És felkelvén, elméne az ő atyjához.”


„Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az atyja, és megesék rajta a szíve, és oda futván, a nyakába esék, és megcsókolá őt. És monda néki a fia: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened; és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam! Az Atya pedig monda az ő szolgáinak: Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira! És előhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk, és vígadjunk. Mert az én fiam meghalt, és feltámadott, elveszett, és megtaláltatott. Kezdének azért vígadni.”
Lehetne érzelgősködni a jeleneten, különösen az atya viselkedésén, ahogy odafut a fiú elé, nyakába esik, megcsókolja. Ebből az első mondatból egy momentumot emelnék ki: megesék rajta a szíve. Ami annyit jelent: megkönyörült rajta.Nem megsajnálta, nem szánakozott felette, hanem a szeretet könyörületével ment felé. Azzal a könyörülettel, mely körbeölel, körülvesz, betakar, mint az anyaméh. Futott felé. Sietett. Ahogy meglátta, megindult felé. Nem várt. A fiú pedig elkezdi elmondani azt, amit elgondolt, azonban nem teljesen. Mondandójának a második felét már nem mondja el, a „tégy engem olyanná, mit a te béreseid közül egy” tagmondat elmarad. Elmarad, mert az atya nem várja már meg ezt a részt. Neki elég volt a fiú igaz bűnbánata és beismerése annak, hogy könnyelművé vált. S hogy mit tegyen, vagy ne tegyen a fiúval, ezt már nem a fiú, hanem az atya dönti el. Bármennyire kérné a fiú csupán csak a napszámosok státuszát, többé nem ő maga dönt sorsa felől, hanem az atya. Az atya döntése pedig: ruha, gyűrű, saru. E három dologért küldte szolgáit, hogy hozzák ki hamar, és adják a fiúra. Itt már viszont nem a béresek szerepelnek, akik időszakosan vannak jelen a háznál, hanem a szolgák, akik egy uralom alatt állandóságban szolgálnak. A szolgák, akik nem a ház körül végeznek munkát, hanem bent a házban. Akik nem odaszegődtek, mint a béresek, hanem elköteleződtek. Ők hozzák az atya utasítására a ruhát, gyűrűt, sarut. A legszebb ruhát. Némi túlzás. Nem az aranyszőttes, csiribiri csillógó legdrágább ruhát kapta meg. A szövegben így szerepel: a jó köntöst. Azt a felső ruhát, mely rá való. Ez a ruhadarab az a palást, az a köntös, mely az öltözék legfelsőbb része. Az, mely a külvilág számára is látható. Egy olyan palást, mely betakarja az embert, ezáltal védi, ugyanakkor láthatóvá is teszi. A jó köntöst, a rá illő ruhát kapta meg. Nem azt, amit ő akart saját akaratából, hanem azt, amelyik neki való, amelyik rá illik. Nem ő választotta ki. Az atya parancsára a szolgák hozták, és ők is adták rá a fiúra, nem az atya. Az atya parancsát a szolgák teljesítik. Mint ahogy a gyűrűt és a sarut is az atya rendelte el a fiú számára. A pecsétgyűrűt, hogy a jövőben érezze meg tetteinek súlyát, és a sarut, hogy csak oda menjen, ahol feladata van, azon a területen járjon, mely az övé. Ne más birtokán, ne idegen helyeken, hanem a sajátján. Cselekedeteinek megpecsételéseként lesz jelen a gyűrű, a saru pedig lépéseinek körülhatároltságát jelenti. Nincs többé felesleges körök rovása, nincs többé haszontalan cselekedetek tétele. Sorsa a jövőben megpecsételődött cselekedetei és lépései által. S amit apjának bűnbánatként elmondott, azt most látható módon is ki kell fejezni: „és előhozván a hízott tulkot, vágjátok le.” A tulok, vagyis a borjú pedig a bűnért való áldozat állata volt. Meg kellett történnie a kiengesztelődésnek, jelen kellett lennie a bűnbánatnak és a bűnbocsánatnak, hogy aztán jöhessen a hálaáldozat, az ujjongás és örvendezés. A tulok levágása és bemutatása a bűnáldozatnak és az azt követő hálaáldozatnak a része. Nem egy nagy eszem-iszom lakomát rendeztek, hanem áldozatot mutattak be. A törvény szerinti áldozatot. Az atya nem a fiúnak vágatta le a borjút, hanem a fiúért. Azért, hogy elvégezze a bűnért való áldozatot érte. Nem a fiú tiszteletére, nem a fiú előkerülésének örömére került elő a hízott tulok, hanem a törvény betöltésére. S ebbe a törvény szerinti rendbe került be a helyére a fiú, akire az atya azt mondja: „mert az én fiam meghalt, és feltámadott, elveszett, és megtaláltatott”, ami a fordításban így hangzik: halott volt,és íme él, eltévelyedett, és megtalált minket. Mert hiába a tudás, ismeret, bölcsesség, ha nem rendeltetés szerű a használata és elpazarlódik. Hiába a sok ajándék, tálentum, tehetség, ha elpazarlódik, nem működik, az olyan, mintha nem is élne. Nincs jól felhasználva, vagy egyáltalán nincs használva, vagyis halott. Nem él és nem ad életet, nem születik belőle élet. A lehetőség adva volt, de a pazarlás szétszórta mindazt, mi élet és élet adó lett volna. Azonban a fiú bűnbánata és belátása lehetőséget adott arra, hogy az élet mostmár valóban élet legyen. És ehhez ott a ruha, a gyűrű és a saru. Fölvenni és láthatóvá tenni azt, aki vagyok, tetteimet felelősséggel végezni, lépteimet behatárolni. Halott volt, és íme él. Élővé vált benne, ami eddig is megvolt, amit eddig is ismert és tudott, de elpazarolt. S mivel önmagával tisztában volt, tudatában volt azzal, milyen képesség, tálentum birtokosa, vagyis ismerte önmagát, ezért válhatott élővé, mert a tudatán át a szellemével meglátta, felismerte helyzetét. Ha tékozolt volna, ha az alapjait, akaratát, tudatát, döntésképességét veszíti el, akkor képtelen lett volna idáig eljutni. Azonban ő nem elveszett, hanem eltévelyedett. Olyan utakra tévedt, melyen félre lett vezetve, rosszul lett tanácsolva. S ebben a bolyongásban egyre távolabb került a helyestől, az igaztól, a jótól. De visszatalált, „megtalált minket”. Megtalálni csak az tud, aki keres. Ebben a bolyongásban, kereste a jót. Amikor már nagyon éhezett, amikor már a legvégsőnek tűnő állapot közelében volt, kereste a jót. A jót akarta, az igazat, a helyeset, a falat kenyeret. Ezért tudta megtalálni. Mert akarta.

S miután a törvény szerinti bűnért való áldozat bemutatás megtörtént, mindannyian felkeltek, és ujjongtak, örvendtek. Csak az áldozat után van öröm, csak az áldozat után van ok az ujjongásra, mert innentől van ok az új elmondására. Hiszen az ujjongás valami újnak az öröme, az ujjonan keletkezett jónak az elbeszélése.
.

„Az ő nagyobbik fia pedig a mezőn vala: és mikor hazajövén, közelgetett a házhoz, hallá a zenét és táncot. És előszolítván egyet a szolgák közül, megtudakozá, mi dolog az? Az pedig mondá néki: A te öcséd jött meg; és atyád levágatá a hízott tulkot, mivelhogy egészségben nyerte őt vissza. Erre ő megharaguvék, és nem akara bemenni.”
A nagyobbik fiú is a mezőn járt. Ugyanúgy, mint az ifjabb. Azonban ő nem a nagy határtalan semmiben lézengett céltalanul. A szöveg így írja: „és a nagyfiú megérkezett az ő munkájából, ami a mezőn van”. Dolgozott. A munka szó alatt a foglalkozás, a hivatal, a mesterség, a dolog, a kiküldés szerepel. Megbízott feladata volt. Kiküldött volt egy meghatározott feladattal egy meghatározott feladatra. Nem tétlenül sodródott. Ő céllal ment, s ahogy elvégezte, bevégezte munkáját, hazatért. Ő kijárt a mezőre, de nem a mezőn élt. Jelen volt benne, látta, érzékelte az ott történteket, de nem nem érte el. Nem érhette el, mert tartással, konkrét megbízással, céllal ment, s amint megtette a rábízott dolgokat, visszatért oda, ahova tartozik. Ő tudta hova tartozik, tudta, milyen hivatása van, ez tartotta meg őt, hogy ne hasson rá mindaz, ami naponként körülveszi. Ő nem hazamenekült, hanem hazament. Számára nem vágy és egy álom volt az otthon, hanem a természetes közege. És ebben a természetes közegben valami olyan hangot hall, amit nem szokott. Nem szokott, de tudja, minek a hangja ez. Ismeri és tudja, mikor hangzanak el ezek a hangok. Tudja, hogy ez az ének örömének, és hallja (nem látja!) a körtáncot. Hallja és tudja, mikor hangzanak el ezek. És nem érti. Ezért fordul egy szolgához, aki bent van a házban –aki a szöveg szerint egy fiatal fiú, egy serdülő ifjú-, mondja el neki: mi ez? Magyarázza el: mi ez? Az ifjú pedig elmondja neki a történtek főbb momentumait: „testvéred megérkezett, és áldozott érte atyád hízott tulkot, miután visszatért hozzá békében.” És ahogy megérti, hogy miért az ének és a tánc, hogy miért volt az áldozat, „megharaguvék, és nem akara bemenni.” Felgerjedt, felhevült benne a tűz, ami nem a gyűlölet és nem az indulat haragja volt, hanem a fájdalomé. Tudta, hogy a bűnért való áldozatot megelőzi a bűn, tudta, hogy testvére olyat tett, amit nem kellet volna, és haragra gerjedt. Az az isteni tűz lobbant fel benne, mely óvta és féltette a tisztát és szentet. És fájt neki, hogy a tiszta tisztátalanná, a szent szentségtelenné lett. Az a belső igazságérzet hevítette, mely az istenit féltette, mely az atya birtokát, az atya tulajdonát óvta. Ő féltve óvta és őrizte mindazt, ami az atyjáé volt, s amit atyjától kapott. Nem a féltékenység és nem a rivalizálás haragja volt benne. A fájdalom tüze volt az arcán. Fájt neki, hogy amit az atya adott, az megsérült, összetört, megsemmisült. Fájt neki, hogy a testvére szemében az érték értéktelenné vált. És emiatt a fájdalom miatt nem kívánt bemenni. Nem a sértődöttség, nem a testvéri irigység miatt. A fájdalom miatt nem ment be. Mert nem akart mégjobban fájni. Mert nem akarta meglátni és megtudni, hogy mi történt azzal, ami az ő szemében szent és sérthetelen volt.


„Az ő atyja annakokáért kimenvén, kérlelé őt. Ő pedig felelvén, monda atyjának: Ímé ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és nékem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vígadjak. Mikor pedig ez a te fiad megjött, aki paráznákkal emésztette fel a te vagyonodat, levágattad néki a hízott tulkot. Az pedig monda néki: Fiam, te mindenkor énvelem vagy, és mindenem a tiéd! Vígadnod és örülnöd kellene hát, hogy ez a te testvéred meghalt, és feltámadott; és elveszett és megtaláltatott.”
Amikor az atyja kiment hozzá, nem arra beszélte rá, hogy mégiscsak jöjjön be. Nem erőszakolta rá a dolgot, nem kérlelte, nem győzködte a fiát. Nem adott utasításokat, hogy mit kellene ebben a helyzetben tennie. Nem osztotta ki, hogy miért viselkedik így. Hanem –ahogy azt a szöveg írja- a szívéhez beszélt. Mert senki más nem tudott a szívéhez beszélni, csak az, aki a legközelebb állt hozzá. Aki ismerte, aki tudta, ki ő, aki tudta, most mit érez ő. És az atya tudta. Tudta, mit érez most a nagyobbik fia. A szívéből beszélt hozzá a szívéhez. Olyan szelíden, olyan békésen, olyan megértően, olyan eggyüttérzően és olyan szeretettel, ahogy csak az atya képes beszélni a fiával. A szívéhez beszélt, elmondta fiának, ami történt úgy, hogy az megértse, hiszen az ifjú, szinte még gyermek szolga gyermeki módon mondta el, ami éppen a házban zajlott. Az atya megosztotta nagyobbik fiával mindazt, ami történt úgy, ahogyan ő látja, ahogyan ő érzi, az ő szemszögén keresztül, közvetlenül tőle, az atyától hallotta a történteket. Fia szíve elé tárta mindazt, ami az ő szívében volt. S amikor szívtől szívig ér a szó, ott történések, változások vannak. Ott kapcsolat van. Kapcsolat, mely további ajtókat nyit meg a szívben. Nem pergett le a nagyobbik fiúról apja szava. Hiszen figyelt rá, hiszen a legszentebb volt előtte apjának mindene, hallgatott rá s megtette, amit apja szólt, s kiöntötte ő is a szívét apjának. Kinyílt, megnyílt előtte. Elmondta, mit érez, s ebben nem volt semmi szemrehányás, semmi számonkérés, semmi rivalizálás a kisebb fiúval, semmi önigazolás vagy öndicséret. Ebben a szíve és az ő szívének odaadása volt benne. „Íme, sok éve szolgállak téged, és amióta vagyok/létezek, nem tértem el parancsolatodtól, és még nem adtál nekem a nyájból egy kecskefiat, hogy megegyem és örüljek a barátaimmal/pásztoraimmal. És aki megérkezett, ez a fiad, gonoszul elpártolt, amikor megszégyenítette a te vagyonodat, te feláldoztad érte a hízott tulkot.” Amikor kiönti szívét, s azt mondja, hogy amióta létezik, nem tért el atyja parancsolataitól, akkor arról az örökről beszél, melyben él. Arról az örökségről, melyből mint a forrásból táplálkozó patak, ő maga is folyamatosan táplálkozik. Nem görcsösen és erőlködve, kényszeredetten, izzadságfoltokkal a homlokán tarja be a parancsolatokat. Amióta van, amióta él, atyja parancsolatainak megtartása számára olyan természetes, mint a levegővétel. Elképzelhetetlen, hogy ne a parancsolatok szerint éljen. S mindezt belülről éli meg. Mint ahogy a forrásból táplálkozó patak vizét a forrsából nyeri, s nem a külső eső táplálja, úgy a nagyobbik fiú is lényének legbelsőbb részéből fakadóan, belülről éli meg és tarja meg a parancsolatokat. Nem kívülről tanulja, másoktól kérdezi vagy lesi el, hogyan és mit kell cselekdenie, várva az utasításokat a következő lépésre, hanem belülről, saját szívének, szellemének belsejéből érzi a parancsolatokat. És visszajelzést szeretett volna kapni az atyától. Visszajelzést, hogy mindaz, amit tesz, kedves az atya szemében; hogy örömét leli benne, a fiában, fiának gondolataiban, szavaiban, tetteiben; hogy jól szolgál, hasznos, gyümölcsözően. Visszaigazolást várt, egy pecsétet arra, hogy mindaz, amit tesz, jó. Hiszen a kecske volt a kedvességnek,a jóindulatnak, a szívélyességnek a jelképe. Az egymás közötti kapcsolat megerősítésének a jelképe, íly módon az egymás közötti öröm megélésének a jelképe is. Ugyanakkor a vétekért való áldozat bemutatásának az állata is volt. Amikor nem bűnt követ el, tudatosan, hanem tudattalanul hibázik. Tévedésből. Akaratán kívül. Mert bármennyire szívébe van írva a parancsolat, tévedhet. És ezért kérne legalább egy kecskét, hogy a tudattalanul elkövetett, nem szándékos hibákért is -melyek között lehet olyan, amit még ő sem ismer- engesztelést nyerjen. Hiszen ez az áldozatbemutatás is egy visszaigazolás lenne számára az atyától. Kapcsolatuknak és egyben a fiú szolgálatának a megerősítése. A kecskével történő áldozatbemutatás volt még a papok megtisztulására bemutatott áldozat is. A fiú erről az áldozatról beszél apjának; hogy amióta él, az apja nem mutatott be érte még egy áldozatot sem. Még egy vétekáldozatot sem, hogy aztán ő is örülhessen a barátaival, a pásztorokkal, akikkel együtt szolgál, tevékenykedik, őrzi apjának vagyonát. Akik szintén értékelik, becsülik mindazt, ami az atyai házban van. És nem érti, nem tudja megérteni, hogy az, aki istentelenül elpártolt, az, aki másnak adta a szívét, szívének szerelmét, aki megvetette mindazt, ami az atyáé volt, bűnért való áldozatot kap. Hogy egyáltalán kap áldozatot. Ugyanis a törvény szerint halállal kellene lakolnia. És mégis megkapja a bűnért való áldozatot, megkapja a bocsánatot, megkapja az engesztelést. Az idősebb fiú nem kívánta a kisebbik halálát, de értetlenül állt a történtek előtt. Hiszen a megélt ismerete és tudása alapján öccse tetteiért ítélet járt volna. Súlyos ítélet. S most mégis bűnért való áldozatot mutattak be érte. Kegyelmet kapott. És ezt a kegyelmet nem ért(h)ette meg az idősebb fiú...

Azonban ami ezután következik, az a csúcspontja, a beteljesedése ennek az egész példázatnak, minden értetlenség feloldása, minden kérdésre választ adó mondat az atyától: "Fiam, te mindenkor énvelem vagy, és mindenem a tiéd!" Mindenkor velem vagy. Egy olyan mélységésen szép visszaigazolás ez az atyától a nagyobbik fiú számára, mely megerősíti a fiút abban, hogy ő az örök része. Mindenkor. Nem időszakosan. Nem egy időre, mint a béresek, akik beszegődnek hozzá. Mindenkor. Folytonosan. Megszakítások nélkül. Velem vagy. Közösségben vagy velem. Szövetségben vagy velem. Egy vagy velem. És mindenem a tiéd. Mindenem, amim van, a tiéd. Az örökségem a tiéd. Mert te itt vagy velem. Itt, az atyai házban. Itt, ahol megélheted az örököt. Mindenkor, mert a tiéd. Mert a fiam vagy. Nem a szolgám vagy, akik elkötelezetten szolgálnak a házban, de semmi nem az övék. Te a fiam vagy, és mindenem, amim csak van, a tiéd. Rendelkezel vele, élsz vele, használod. Kell ennél több? Kell ennél nagyobb visszajelzés, kell ennél nagyobb megpecsételése az életednek?... Ebben az egy mondatban, mely az atya szájából a nagyobbik fiúnak szól, minden benne van. A fiú státusza, elrendelése, feladata, sorsa. Múltja, jelene, jövője. A kiválasztottsága, az útja, a küldetése.


Amikor írásom elején a két fiúról, mint népről beszéltem, ennél a szakasznál válik világossá a hasonlat valósága. Az idősebb fiú, mint a zsidóság jelképe, Isten örök és elválaszthatatlan szövetségében él. Az Atyával van. Belülről, szívének legbelsőbb rezdüléseiből éli meg a parancsolatokat, tarja meg a törvényeket. Ismeri azokat. Nem kivülről szerezte meg ezt az ismeretet, leste el másoktól, vette magára más ismeretét, hanem sajátjaként éli meg. Az övé. Belsejébe van írva. Amióta van, amióta létezik, ismeri és megtartja az Atya parancsolatait. S mivel ismeri a törvényt, tudja, hogy a bűn, az elpártolás, az istentelenség következménye halál. Ezért nem érti, s nem értheti meg, miért kap az ifjabb testvére, a pogányokból lett kereszténység, aki semmibe vette, aki megszégyenítette az Atya törvényét, mégis kegyelmet. Akik ma is lábbal tapossák és vetik el önmaguktól a törvényt, s mindenhol csak a kegyelem evangéliumát hirdetik. Akiknek nem számítanak az Atyától jövő rendelések, nem számítanak az ősi gyökerek, nem számít a forrás, melyből táplálkozhatnának, nem számít nekik az örök. Csak a jelen. Csak a most, s majd az áhított szép jövő. Nem érti, hogyan lehet jövője annak, aki megszakítja a folytonosságot azzal, hogy könnyelműen veszi az Atya törvényét. S ezt az érthetelenséget oldja fel az Atya válasza ma is: „Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tiéd! De (most) kellemes/szép/jó nekünk örülni és örvendezni, mert ez a testvéred halott volt és íme ő él, eltévelyedett, és ő megtalált minket.” Isten szövetsége zsidó népével örök, visszavonhatatlan és bonthatatlan. Nekik adta mindenét. Nekik adta törvényét, parancsolatait, rájuk bízta szentségét. De most történik valami. Valami, ami kellemes, szép és jó, amiért örülni és örvendezni lehet. Nincs feltételes mód, mit kellene tennie a nagyobbik fiúnak. Még itt sem ad számára utasításokat az atya, nem inti meg viselkedése miatt. Kijelentő módban beszél, amiben állítások, történések vannak. Kellemes, szép nekünk örülni és örvendezni. Az öröm szava a szellemi örömöt jelenti, az örvendezés szava pedig a lélek örömét. Van tehát ok az örömre, szellemben-lélekben egyaránt, mert az ifjabb fiú, a pogányokból lett kereszténység ugyan eltévelyedett, ugyan messzire ment a gyökereitől, ugyan elvetette és ezáltal halottá tette magát, de „visszatalált hozzánk”. S ez a visszatalálás nem más, mint a törvény megtalálása és elfogadása, Isten kijelentett szavának, rendeleteinek és parancsolatának a megélése, s ez pedig a beoltatás folyamata a szelíd olajfába, amiről Pál apostol is beszél Róm.11-ben. Amikor a kereszténység rádöbben arra, hogy pazarolt; hogy könnyelműen vette Isten Igéjét; hogy tévutakra ment és máshol kereste az igazságot; hogy nem volt számára érték és mérték adó Isten kijelentett szava, törvénye és parancsolata; amikor már annyira silánnyá és semmitmondóvá válnak a szószékekről elhangzó igehirdetések és keresztény címszó alatt történő megnyílvánulások, akkor elkezd vágyódni a kenyér után. A mindennapi kenyér után, a folytonosság után, az örök után. S amikor hazatér az atyai házhoz, amikor felismeri, hogy gyökerek nélkül nem megy előre, amikor rádöbben, hogy szüksége van a törvényre, az alapokra, hogy megélhesse mindazt, mit számára az Atya a kezdetektől elrendelt, akkor hangzik el az atya szava: „visszatalált hozzánk.” Visszatalált a törvényhez, visszatalált az alapokhoz, s a visszatalálása által, a beoltatása által lesz jövője, ezáltal lesz lehetősége az építkezésre, a növekedésre, a kiteljesedésre.


Ebben az utolsó mondatban, mely a példázatban az atya szájából elhangzik, tisztázódik mindkét fiú státusza. Egyikük sem béres, akik ideig-óráig szolgálnak az atyának. Egyikük sem szolga, akik bár elkötelezetten az atya mellett vannak, mégsincs semmijük. Egyikük sem gyermek, serdülő ifjú korú. Fiak. Mindketten fiak. Érett, felnőtt fiak. És ebben a fiúi státuszban az atya mondja ki, melyiknek hol a helye, mi a feladata. Nem ők választják meg, az atya dönt felőlük. Az idősebb fiú kezdetektől az atyával van, a kisebbik pedig visszatért az atyához. S mindkettőjük a házon belül él. Az a zsidóság, mely hűségesen ragaszkodott évezredeken át Atyjának szavához, az benne él az örökben. Megéli hitét, megéli elhivatottságát, betölti státuszát. És az a kereszténység, mely vágyja a gyökereit, mely kívánja a törvényt, mely visszatér az alapokhoz, az Krisztus Testeként az atyai házban betölti elhívását és az Atyától elrendelt helyén van. Ekkor kezdődhet el a valódi öröm megélése, ekkor lehet testvérré a testvér. Ekkor kerül helyére az alázat, az elfogadás, a rend, a szolgálat fogalma. Ekkor válik élővé a betöltött törvény.


2013. november 6.