A tantusz


Amikor az emberfia korosodik, egy idő után felfigyel arra, hogy néhány rossz, és jó dolog elmúlt az életében, vagy éppenséggel hiányzik. Ilyenkor egy pillanatra megáll, és keresni-, kutatni kezd az elveszett után. Bizony , hosszas keresgélés után, vagy ritka találkozások esetén örömet okoz, ha a régi jót megtalálja valahol, valakinél. Már abban is örömét leli, ha annak nyomait, kevés maradékát, vagy formájában változott, de tartalmában, funkciójában megmaradt jót és értéket vél újra felfedezni. Márpedig ami egykor jó volt, annak változtathatatlan lényege ma is hiányzik. Mely legtöbbször örök érvényű, és mindenki, valamennyi kor és korszak emberének eleve elrendelt törvénye Istentől.

Csupán a jó meghatározásánál kell mérlegelnünk, embertársainkkal közös nevezőre jutnunk. A régi, jó emlékek emlékezete által magunk is felfedezhetjük, hogy az általunk jónak tartott dolgok, események nagy része felesleges testi és lelki vágyak költséges, felesleges hajszolása, és megélése volt. Sikertelen üldözése a vélt jónak, vagy pillanatnyi, de semmiképpen nem maradandó örömnek forrása.

Az Isten szerinti jó pedig öröm forrása és nem dagonyázás pocsolyája. Kezdete a csermely, patak, folyó, folyam növekedésének, annak, amikor egy emberéletet adó, majd hordozó működése egymással, másokkal együtt, kiszélesedve, erőteljesen halad medrében Isten szerinti céljához. Áldást hordozva, és áldásként környezetének. Azoknak, akik között halad és él, hogy életükből, bizonyságaikból mindenki nyerjen, aki merít bizonyságaiból.

Az életünk tehát a megszületésünk forrásától egy folyamat, ami bizony mindig fentről lefelé halad, és annak medre, lefolyásának rendje , sőt kanyargós útvonalai is nem általunk tervezettek. Sok-sok , és a lét minden területére szabott törvény szabályozza, irányítja útvonalunkat. Így a találkozásainkat is.

Aki bármely törvénynek ellenáll, elsekélyesedett pocsolyává lesz. Ha többen alkotnak egy folyót, és valami gátat szab előre haladásuknak, előbb-utóbb elmocsarasodik az általuk elfoglalt terület. Nád, sás, ingovány. Vadaknak ideális búvóhely másoknak iszaptaposás mindaddig, amíg az le nem húzza.

Láthatjuk, hogy a környezetének, a kiszáradt földeknek, a senyvedő növényeknek egykor éltető vizet adó folyóból miként lett dúsan zöldellő, de gyümölcsöt, élethez szükséges termés nem hozó növényekkel teli ingovánnyá, ahol bujkál a vad.

Ennél csak egy rosszabb, halálosabb állapot van. Az, amikor egy folyó nem tud tovább haladni, a víz utánpótlása is megszűnik. Az egykor élettel teli folyószakasz holtággá lett. Valaki levágta, mert feleslegesnek vélte, mert ez által könnyebb lett számára a hajózás, és talán kényelmesebb, egyenesebb az útvonal.

Igen, valamennyi példa az emberekről szól. Különösen a hívő és önmagát kereszténynek nevező emberekről. Forrástól a tengerig, vagy forrástól a veszélyt, rothadást, betegségeket rejtő mocsarakig.

Írhatnék az elsekélyesedés utolsó állapotáról is, amikor egykor élő tavak már nem kapnak vízutánpótlást, és kiszáradnak, vagy arról, miképpen születtek a sivatagok…

De amíg van valami víz, valami életet hordozó, van régi meder, bejárt út és annak emlékezet, bizonysága tanulsága, beszéljünk inkább az élet megújításáról. Ebben pedig ne a fák növekedéséről, a gyümölcsökről. Először a vízről, az Igét, az Életet hordozó létünkről, amely fákat, növényeket és minden élőt, teremtett életet éltetni küldetett és hívatott. Ebben pedig legnagyobb tanítónk az lehet, aki a forráshoz közel van. Aki még gyermek. Testében és a lelkében, vagy szellemében újjászületett gyermekkorú.

Magam is tanítva lettem nemrégiben. Kisfiunk három éves kora után egyre inkább illeszkedik bele e világ folyásába. Már nem valaminek a forrása, aki majd növekedik, hanem első lépései, csermely állapota után már kisebb patakocska. Bizony ömlik a szó a szájából, és keresi medrét, útját. Szerepjátékokat játszik, ami részben utánzás, és részben valami eredeti, amit magával hozott. Egy ideje rendszeresen közli, hogy valaki keresi telefonon. Aztán felveszi valamelyik telefonját , szabályosan beleköszön, általában megbeszél valami találkozót, többszörös puszillak, szia, köszönéssel zárja , majd visszatér hozzánk, vagy az autóihoz. Kellő komolysággal, olykor megkérdezzük, hogy ki volt, és miről beszélgettek? Ilyenkor felsorolja a „mieinket”, a „többieket”, „ a pestieket”,és nevén is nevezi őket. Sőt szerepjátékának elképzelt személyeiről is beszámol...

Egyszer, amikor Ilyen „fontos” beszélgetése miatt egyedül hagyott, és a másik szobában ragadt valami autójavítás okán, elgondolkodtam. Vajon szerepjátszás, álomvilág mindez? Rá kellett jönnöm, hogy több és eredetibb, tisztább, és igazabb, mint amit mi, a felnőtt társadalom él, illetve nem él meg!

Kisfiam valakivel beszélget. A vonal végén van egy másik fél. Kérdez, válaszol,majd elköszön. De mégsem, mert minden esetben egy rejtett vágya lepleződik le, amikor a találkozás időpontját is közli képzeletbeli, vagy nem jelenlévő partnerének: majd megbeszéljük, majd „megkérdezem anyától”.

Nemrégiben egy ilyen esettel szinte egy időben nálam is csörgött… Valaki beszélt-beszélt,… úgy másfél órán keresztül. Csak mondta-mondta…..Szavai kérdésnek voltak álcázva, de válaszadásra még esélyem se volt.
Majd lett, hogy én hívtam telefonon valakit, és a csend, a hanglejtés, a kimondott szavak is jelezték, hogy beszélek ugyan, de mivel nincs válasz érdemben, szavaimat nem hallják.
A játéktelefonon viszont két, működő részből áll. Úgy, mint egykori feltalálói is hallgatóval és beszélővel, mikrofonnal együtt tették közkinccsé. Úgy, ahogy Isten rendelte el érzékszerveinket, és azok használata által az emberi kapcsolataink törvényes működését.

Egymáshoz közel, sőt közös kapcsolatba tervezte és teremtette meg Isten a fülünket és a szánkat!

Még egy kisgyermek is tudja a törvényes sorrendet: fül, majd száj, vagyis „hívnak és beszélek vele”... Nála a vonal végén van valaki, és nem ismeri az egyoldalúságot. Nála a telefon két fő elemből áll, és ezért még a játékában sincs egyedül. Beszélgetéseiben kapcsolatban van, folyamatos közösségben azokkal, akiket szeret és ismer, és az elképzelt, társak ,személyek jelzik, hogy táguló világában szeretne még több kapcsolatot, embert, …a telefonvonal másik oldalán. Gyermeki tisztaság, onnan a „forrástól”… Nem tanulta, hanem ösztönös, tapasztalja és vágyott.
Márpedig a korai gyermekkor bőséggel hordozza magában azt, ami örök. Teljes földi életünkre vágyott, ösztönösnek nevezett, de Istentől kapott, szívbe írt törvények sorozata. Hát ezeket írja fel növekvő testünk és lelkünk… Az eredetit, mely Isten Szelleme által minden embernek adott és kapott, életre szóló ajándék. Bizony ezt, az eredetit veszítjük el önzésünk, vagy mások önzése által, és lesz a telefon csak mikrofon, vagy csak hallgató. Félelem, sérülések, csalódások okán és akkor amikor valakit, valamit magunk, vagy mások fölé helyezünk. Megszűnik a kapcsolat. Süketek beszélnek, és némák hallgatnak.

Régen pedig nem így volt…Néhány évtizede sem! Akkor volt tantuszunk. Telefonérménk, mely kizárólag a telefonkészülékek használatára készült.

Tudom, azóta felnőtt egy korosztály, és a második is már kapcsolatokat építő, családalapító korába lépett. Számukra e szó idegen, ismeretlen, és érthetetlen. Ezért most újra szükséges róla megemlékeznem, szinte mesélnem. Így kikerekedhet egy tanító mese az „egyszer volt, hol nem volt” kategóriában egy elveszett értékről: a tantuszról.

A tantusz kerek érme volt, mely minden zsebben várta idejét, szükséges használatát. Pénzt adtunk érte, sőt pénzre volt visszaváltható. Érmeként bedobva életre keltette az utcai, vagyis nyilvános telefonokat, általa hallhattuk a zúgó hangot, ami jelezte, hogy lehet tárcsázni, lehet kapcsolatot létesíteni, a vonal másik végén jelzést adhatunk valakinek, akivel kapcsolatot keresünk, akit hívunk. A vonal másik végére, hogy egymást hallhassuk, egymásnak elmondhassuk… Mindez három percre, pénzért… Voltak időkorlátaink, de zsebünkben mindig volt egy-két tantusz. Azért, mert mindig volt valakire áldoznivaló pénz, és erre szánt idő. Beszélgetésünk fontosak voltak, tömörített, a lényeget mondók, minden sallangtól mentesek. Siettünk, mert nem akartuk, hogy a kapcsolat megszakadjon. Ugyanakkor a beszélgetés első mondata mindig bemutatkozással, majd kérdéssel kezdődött. A tantusznak értéke volt, amit rááldoztunk valakire. A tantusz egy kapcsolat ára, méghozzá megtakarított, félretett, valakinek elkülönített értéke volt. Bármennyiszer zsebembe nyúltam és a pénzek közé keveredve megláttam, jött a kérdés és a vágy: valakit fel kellene hívnom.

Ma van a zsebemben telefonom, nem kell sorban állni a fülke előtt, és rövidre fogni beszélgetésemet. Valamennyien így vagyunk. Amikor kezünkbe kerül, akkor csak ritkán tör elő az érzés, és a vágy. Ma már sokkalta kevésbé érdekes, hogy összekapcsolódjunk valakivel. Pedig megszámlálhatatlanul több, minőségi, kényelmesebb , megfizethetőbb lehetőségünk van, mint egykor.

Ma nincs tantuszunk. Nincs elkülönített időnk, áldozatunk másokat akár csak meghallgatni. Miközben sírunk, panaszkodunk, hogy senki nem hívott…. Várjuk, vágyjuk , hogy valaki meghallgasson, elmondhassuk. De rohanásaink közt az idő pénz, a pénz kevés, megállni, figyelni, hallgatni képtelenek vagyunk…. és elveszítettük egymást. Egykor több figyelemmel, szeretettel, és örömhírrel, bizonysággal értük el egymást, mint ma. Volt a másik emberre időnk. A három perc nemcsak elég volt, de sokkal többet ért, mint ma sokidős csevegés a semmiről, mely azonos a néma csend erejével.

Pedig olyan egyszerű lenne ma is rokoni, baráti, és testvéri kapcsolatokban élni. Kétoldalú, oda-vissza működő kapcsolatban. Hiszen erre teremtett Isten, és erre szolgálna még a telefon is. Egykor vezetékek hálózták be az országot és kötött össze telefonkészülékeket. Ma még ez sem kell, hiszen hangunkat, szavunkat az éteren keresztül, minden akadály felett átjutó rádióhullámok viszik másoknak.

Csak egy gyermeki lelkület, csak egy akarat, és csak egy tett, egy kapcsolat létrehozása, kétoldalú működtetése. Csak hát nincs tantuszunk… Ha zsebedbe nyúlsz, konstatálod, hogy milyen kevés pénz van benne. Egykor bizony alig, vagy egyáltalán nem volt, de mégis volt egy telefonérme nálunk! Ott várta az alkalmas, vagy éppen szükséges , lehetséges időt. Baj, vész esetén hívhattuk a segítséget, és jó hír, öröm idején is gyorsan előkerült, kapcsolatot teremtett. Csak be kellett lépni a fülkébe, hogy a külső zajoktól védetten pontosan és tisztán halljuk annak a hangját, aki fontos volt részünkre. De hát ma már a fülke is hiányzik, csak itt-ott látható a múlt emlékeként. Ma már a csendességünk is hiányzik, amikor az idő, az áldozat mellett biztosítunk csendet egy kapcsolatban. Zsebünkben a lehetőség, és rohanunk a zajos világban…

Lehet, hogy most nem látod a forrás és a forrás közötti összefüggést. Pedig a szó teremthet, a szó valaminek a megszületését kezdeményezheti, a szó taníthat, vezethet, és a csermely életekből folyók lehetnek, és a folyók egymásba ömölvén folyammá szélesedhetnek.

Gyermekednek, testvéreidnek, mindenkinek szüksége lenne a tantuszodra. A félretett, általad megfizetett, kétoldalú kapcsolatot létrehozó , másra figyelmet, időt áldozó csendes, mégis szavakkal teljes eszközre. Telefonra, és tantuszra… Korunkban ráadásul mindenki számára adott a video-telefon, amikor látva halljuk egymást.

Évtizedeinkben sorra látom életek kiszáradását. Források adnak vizet, majd a homokban eltünik, felszívódik a kezdet. Látok patakokat, nyárban kiszáradt patakmedreket. Aztán folyókat, melyeket már medrekbe kényszerítenek. Gátakat emelnek, zsilipekkel állják el útjukat, és valakinek energiát termelve engedik tovább. Aztán folyamokat, melyek ágait levágták, természetes útjukat lezárták. Valamennyi állapot nem más, mint elindult, de elszáradt kapcsolataink, vagy egy idő múltán eliszapodosott ingoványos családi, közösségi életünk.

A kapcsolataink nem működése pedig holtágakat képez.
Nem beszélünk, vagy nincs már miről beszélni. Egymásba folyásunk, kapcsolódásunk , újabb és újabb patakok, folyócskák el-, és be nem fogadása miatt vizünk is egy idő után posványossá lesz.

Nincs szükségünk felhőszakadásokra, áradásokra sem… Az áradások, árvizek nem hasznosak embernek, családnak, közösségnek sem.

Csak egy tantusz kell!

Összekapcsolni, kétoldalúan beszélni. A lényegről, és mégis eleget, egymásnak szentelni, elszakítani egy időt, hogy csendben elmondhassuk örömünket, bizonyságunkat. Vizet adni, önmagunkat adni, hogy együtt folyam lehessünk. Egymástól gazdagodva, erősödve, és kiteljesedve. Nyúlj tehát zsebedbe, melyben tartod kincseidet, értékeidet. Van ott egy tantusz! Ne váltsad be pénzre, más feladatra. Az valakinek van félretéve! Isten adott bizonyságot, adott időt, csendet, sőt azt a telefonérmét is Ő adta ingyen, ajándékul. Azért, hogy most dobd be, várd a búgó hangot, tárcsázz, és akivel a vonal másik oldalán találkozol: beszélj! Mondd el, hogy ki vagy, majd kérdezz…. Legyen fontos a kétoldalú kapcsolat. Kérdezz, mert így szolgálhatsz más felé, és így kaphatsz mástól áldást. Osszd meg örömöd, és tanulj meg segítséget hívni. Azért, mert e tantusz kizárólag erre lett adva, és csak erre használhatod.

Lehet sok-sok pénz, érték a zsebedben, de egyszer rá kell döbbenned, hogy bár értékében csekély, mégis megfizethetetlen: a testvéri, családi, közösségi kapcsolat. Az, hogy van a vonal másik végén mégiscsak valaki.

Ekkor megszűnnek a gátak, holtágak rothasztó, gyilkos kórokat is hordozó hatásai. Élő vízhez jutsz, és többé nem áll meg körülötted a levegő.

A célja felé haladó, méltósággal, erővel, életet hordozó folyam része leszel.

Fülöpszállás, 2012 dec.17