A könnyűvé vált teher


„Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.” (Gal.6,2)


A segítségnyújtásnak, a segítségvállalásnak sokszor alapul vett Igéje ez a bibliai vers. Az együttérzésen, az empátián túl cselekvésre, felelősségvállalásra késztet. Még a népi bölcsesség is azt mondja: megosztott teher fele annyi, megosztott öröm kétszer annyi. De vajon mit jelent ez a teherhordozás? Kinek a terhét kell magamra vennem? Mennyit abból? És meddig kell vinnem?

Egy elhidegült, egyre embertelenebb világban, ahol már az egymás közötti kommunikáció elsilányodik, a segítségnyújtás és –vállalás nagy kincs. Kinek ne esne jól, ha elpanaszolhatja búját-baját valakinek? Ha végre valaki meghallgatja, és talán még át is vesz, felvesz belőle valamit. Kinek ne esne jól, hogy a problémáját megoszthatja valakivel, aki még segít is annak megoldásában, vagy akár rá hárítva a felelősséget, meg is oldja helyette?

Ez az igevers alapja sok humanitárius szervezetnek, ahol a testi-lelki gondokkal küzdők megsegítése a cél, hogy enyhítsék a fizikális nehézségeket és a pszichés problémákat. De vajon valóban erről szól ez az igevers? Vegyem fel magamra a másik gondját? Hordozzam azt a bajt, amibe ő keveredett? Cipeljem azt a terhet, ami az övé?

A „teher” szó egy elég negatív töltetű szó. Mégis sokszor pozitív színben tüntetik fel, főleg erre az Igére támaszkodva. Létezik ún. „szent teher”, amikor is a hívek valami szent cél érdekében nehéz dolgot vállalnak magukra akár lelki, akár fizikális téren. Aztán ott vannak a hétköznapok terhei, amik mégis életünk részévé vállnak, s az optimizmusra sarkaló, „lásd jónak a világot” szlogenben még a teher is könnyűvé, édessé válik. Elbagatelizálódik. A súlyt súlytalannak tüntetik fel, a bűnt jó dolognak. A feketéből fehér lesz, vagy legalább szürke. A nagy dologból kis dolog, és a végén már oda sem figyelnek rá. A keserűt megédesítik, a sötétet világosnak, a rosszat jónak mondják. Így a teher már nem is teher. Megtanul az ember vele együtt élni, s egy idő után már fel sem tűnik neki, milyen terheket hordoz. Sőt, az válik teherré, aminek áldásnak kéne lennie. Ma már a nők teherbe esnek, és nem áldott állapotban vannak. Terhesek. Terhessé válik az, ami áldás, ami szép, ami jó, ami Isten rendjében való. Teherré válik a gyerekkel való foglalkozás, teherré válik a család, teher rajtunk az idős szülő, teherré válik minden, ami még képviselhetné az eredeti, Isten szerinti állapotot. Egy istentelen világban megfordultak az értékek. Így a törvény is, Isten rendeletei, melyek által élhetnénk, az ember számára teherré válhatnak, rá nehezedő súlyként nem tudja meglátni benne azt, ami az életre visz.

De mit is jelent valójában a teher?

A Bibliában ez a kifejezés mindig valakinek a személyes terhe, mely általában a tetteinek, a bűneinek, az ellenszegülésének, lázadásának a következménye. Ezt nem oszthatja meg senkivel. Egyedül kell viselnie, hordoznia. Nem lehet elhárítania a felelősséget másra. Cselekedeteiért önmaga felelős. Nincs közös teherviselés. Ez a fogalom ismeretlen. A törvény mindenkire egyénenként, személy szerint vonatkozik, melynek áthágása, be nem tartása terheket vont maga után az illető személyre nézve. Ezeket nem lehetett „átpasszolni” a másikra, nem lehetett kibújni alóluk. Pál is jól tudta ezt, s mégis a terhek megosztására, hordozására bíztat?

Ha jobban megvizsgáljuk a fenti igeverset, a héber szöveg szerint így szól ez a mondat:

„Emeljétek fel a testvéretek szenvedését/terhét/nehéz munkáját, és ezáltal fogjátok megőrizni a Messiás törvényét/Tóráját.”

Nem akárkiét. Nem mindenkiét. A testvéredét. Azét, akivel egy vagy. Akivel egy szellemben vagy, egy Király uralma alatt, egy vérkeringésben, Krisztus Testében. Aki benne él Krisztusban. Aki nem kívülálló, nem szimpatizáns, nem barát. Testvér. Az ő nehézségeit, próbáit, küzdelmeit, kísértéseit kell felemelnem. Nem magamra vennem, nem hordoznom, nem részt vállalnom belőle, hanem felemelnem. Odavinnem Isten elé az oltárra. Ez a szó: „emeljétek fel” megegyezik az áldozatbemutatások szavával. Azzal, amikor az ember odaállt a pap elé, és a pap feltette azt az áldozatot az oltárra. Ez a szó a feltevés, az odahelyezés szava. Itt nincs szó semmiféle átvállalásról, a bajok megosztásáról, magunkra vételéről. Azt mondja: emeljétek fel, vigyétek oda Isten elé, tegyétek az oltárra, engedjétek el, szánjátok oda. S hogy mit? A testvéred nehézségét, terhét, szenvedését. Azt, ha a hívő élete során próbák, támadások, kísértések érik. Ne magadra vedd fel, hanem azt a nehézséget, amiben a testvéred küzd, emeld fel az oltárra. Tedd Isten elé. Ne foglalkozz vele, engedd el, legyen Isten előtt az ügye. Vegye Ő a kezébe.

Ennek a felszólításnak van egy előzménye is, az előtte lévő igevers:

„Atyámfiai, még ha előfogja is az embert valami bűn, ti lelkiek, igazítsátok útba az olyant szelídségnek lelkével, ügyelvén magadra, hogy meg ne kísértessél te magad is.”(Gal.6,1)

Vagyis ha valaki valami bűnt követ el, akkor ti hívők, igazítsátok útba őt. S bár hangsúlyozza, hogy a „szelídség lelkével” ebben az útbaigazításban ott van az emberi. A felsőbbrendű. A „majd én”, mert én „lelki vagyok”. Én érettebb vagyok a hitben, én erősebb vagyok nálad, én már sok mindent bejártam a hívő úton, amit te még nem, majd én megmondom neked, kedves elesett, bűnös testvérem, mi az igazi. A farizeus majd útbaigazítja a vámszedőt. Hiszen te ügyelsz magadra, hogy tiszta maradj, még ha a tisztátalant segíted fel, akkor is. Ügyelsz magadra, hogy te nem leszel olyan bűnös, mint ő. Ha ismét visszatérek a héber szöveghez, ez a vers így hangzik:

„Ha valaki közületek foglyul ejtetik/csapdába esik, és olyat tesz, amit ti nem tesztek meg, a szellemnek emberei emelvén állítsák fel őt az alázatosság szellemével, és emlékezzél, hogy te is a szenvedés/kísértés foglya lehetsz.”

Valaki közületek. Ismét nem egy kívülálló ember, nem bárki az ismeretségi körből. Közületek való. Aki hozzátok tartozik. Aki Krisztus Testének a része. Aki már ismeri, megélte, mit jelent Krisztus váltságműve. Aki az Ő királyságában él és jár, és a Messiás uralma alatt van a lénye. Mégis foglyul ejtetik, csapdába esik. Nem ő maga követ el szándékos bűnt. Nem direkt lép rossz útra, nem engedetlensége miatt kerül bajba, hanem csapdába kerül. Vigyázatlansága, figyelmetlensége miatt foglyul esik. Megbotlik, elesik. Valakinek/valaminek az áldozatává válik. Az ilyen ember állapota hasonló a gutaütött emberéhez. Magatehetetlenné válik, nem tud önállóan Krisztus elé menni, szüksége van valakikre, akik odaviszik őt az Úr elé. Szüksége van testvérekre, közösségre. Nem kioktatásokra, farizeusi szent szövegekre, hanem felemelésre. Az oltárra helyezésre. Mert azáltal, hogy Isten elé viszik az ő állapotát és felemelik, felteszik az oltárra, azután lesz képes ő újra felállni. Amíg nincs felemelés, amíg azok, akik szellemben látják a helyzetét és állapotát, de nem viszik Isten elé, nem teszik fel magát az állapotot, azt a csapdát, amibe esett, azt a történést, ami vele történt, addig az illető nem tud felállni. Amíg nem szellem szerint lépnek a testvérek, akik látják a helyzetét, hanem lelki módón, érzéseiktől, indulataiktól, akaratuktól vagy vágyaiktól vezetve, addig a foglyul esett ember fogságban marad, nem tud felállni. Aki valóban a Szent Szellem szerint átlátja a helyzetet, az legelsőként azonnal szellemben lép: odaviszi, felteszi az oltárra. Elengedi. Nem ő fog szabadító szolgálatokat végezni, jó tanácsokat adni, útbaigazítani, rendre utasítani, megmondani, mit hogyan kell cselekedni. Elengedi. Átadja Isten kezébe, hogy Ő cselekedjen akarata szerint. Az alázatosság szellemében lépni azt jelenti, hogy megszűnik az én-em akarata, vágya, gondolata, mert a lelkem, az érzéseim felett úr a szellem, Isten Szelleme. Az alázatosság szellemében a Király van az első helyen és nem én. Csak így tudok a foglyul esett testvérem felé szolgálni, ha azonnal odateszem az állapotát a Király uralma alá. Amíg én próbálok okoskodni a helyzetét látva, addig ő nem fog tudni felállni. Csak vergődni fog a csapdájában. De ha azonnal felemelem ezt a szituációt, bármi is legyen az, az oltárra Isten elé, azzal megnyílik az út ahhoz, hogy a megbotlott, elesett testvérem felálljon.

A kapcsolódó igevers, miszerint „egymás terhét hordozzátok” ezt erősíti meg. Vagyis „emeljétek fel a testvéretek nehézségét/szenvedését”. Magát az állapotot, a szituációt, a történést tegyétek az oltárra. Ha egy kísértés foglya lett a testvérem, azt a kísértést tegyem oda Isten elé. Ha támadás alatt van és a hívő élete egyhelyben áll, vagy gyengül, a támadást tegyem oda a Király uralma alá. Azt a terhet, mely őt fogva tartja, vigyem oda Istenhez, rakjam fel Elé, engedjem el. Ne vegyek belőle magamra. Ne hasson ki rám az ő állapota,hogy befolyásolja a lelkemet és aszerint lépjek, hanem azonnal vigyem az Örökkévalóhoz és emeljem fel Neki. Mert csak így tudom megőrizni Krisztus törvényét. Mert csak így tud Krisztus cselekedni a foglyul esett testvéremen. Amíg nem lépem meg ezt a „felemelést”, hanem saját magam agyalok a helyzetén, hogyan tudnék én segíteni, miben tudnám támogatni, előrébb léptetni, szolgálni felé, addig nem fog történni semmi, mert nem hagyom Krisztust uralkodni, nem hagyom Őt cselekedni. Én akarok lépni. Én akarok szolgálni. Én akarok jót tenni. Vagy ha a lelkem felülkerekedik a szellememen, és sajnálkozom az illető felett, úgy, hogy az érzelmeim egyfajta szánakozást, fájdalmat, szomorúságot váltanak ki belőlem, akadályozom Isten munkáját. Azt, hogy Ő tegye helyre, rendre az illető testvéremet.

A folytatásban a következő igeversek pontosan ettől a lelki viselkedéstől óvnak, melynek a cselekedetekre is hatása van:

„Mert ha valaki azt véli, hogy ő valami, holott semmi, önmagát csalja meg. Minden ember pedig az ő maga cselekedetét vizsgálja meg, és akkor csakis önmagára nézve lesz dicsekedése és nem másra nézve.” (Gal.6,3-4)

Az első mondat a lelki síkról szól. A gondolatokról. Ha valaki azt gondolja, hogy a gondolatai által nagyobbodik, az ő lelkét téveszti meg, téríti el a helyes útról. Ha az ember úgy véli, hogy saját gondolataival, ötleteivel megoldhatja a másik problémáját, az a saját lelkét téríti el a helyes ösvényről. Mert azzal, hogy nagyobbnak, érettebbnek, okosabbnak képzeli magát, egyre jobban távolodik az oltártól, Isten jelenlététől, a szellemitől, s hívő élete lelkivé válik. Saját magát tévútra viszi, és ezzel mindent elveszíthet. Az elhívását, a szolgálatát, a feladatát Krisztus Testében. Mert nem a saját, okos gondolataink által menekülhet meg a foglyul esett testvérünk. Nem a mi érdemünk és munkánk van benne az ő szabadulásában. Csakis kizárólag akkor örülhetünk vele együtt, ha felemeltük, feltettük az ő terhét az oltárra, ha szellemben lépünk, és nem emberi, lelki vágyaink vezetnek.

A második mondat pontosan ezt támasztja alá, ami szó szerint így hangzik. „Azért vizsgálja meg az ember a saját tetteit, és azután örüljön az ő tetteinek, és ne a testvérét nézze.” Előbb vizsgáld meg, hogy első lépésként oda helyezted-e ezt a terhet az oltárra, és aztán örülj, örvendezz, hogy átadtad mindezt az Örökkévaló Isten kezébe, döntsön Ő, lépjen Ő a testvéred ügyében, és utána már ne nézd azt, mit tesz a testvéred. Utána már ne kíváncsiskodj, mi lett vele, hogyan jött ki abból a próbából, támadásból, kijött-e, megerősödött-e, vagy eltávolodott, helyére került-e, vagy elsodródott. Ez már nem a te ügyed. A terhet, a próbát, magát a szituációt odatetted, elengedted, s ebben a cselekedetben örömöd lehet, mert ez a lépés volt szellemi. Minden más, a további kíváncsiság, érdeklődés, kérdezősködés, piszkálódás már emberi, már lelki lépés. Ami szellemi, az csupán az odahelyezés. És itt be kell, hogy fejeződjön a szolgálat. Mert ha tovább kíséred, nézed, kutakodod a testvéred tetteit, lépéseit, hogy mi lesz vele, akkor nem tetted oda valósággal az ő ügyét, nem engedted el. Engedd el! Ne vedd fel magadra, ne hordozd azt, ami nem a tiéd. Engedd el, hogy Krisztus tudja őt felvenni, helyére tenni.
A következő igevers is erről szól:

„Mert ki-ki a maga terhét hordozza” Szó szerint úgy hangzik: „ mert az ember tisztelje/becsülje az ő felemelését, amit felemelt.” Vagyis amit odatett az oltára, magát az áldozatbemutatást, a szolgálatot becsülje meg, tartsa tiszteletben. Ne vegye félvállról, ne nézze semmibe és ne is kérkedjen vele, hogy mit tett, hanem tartsa becsben, tiszteletben. Mert ebben a tiszteletben ott van az istenfélelem, ott van az alázat, ott van az engedelmesség.

Egymás terhét hordozni tehát nem mást jelent, mint felemelni, átadni Istennek azt a szituációt, állapotot, amiben a testvérem van. Elengedni, hogy ez által Isten tudjon cselekedni a foglyul esett, próba vagy kísértés alatt lévő testvér életében. Ezzel az elengedéssel, az átadással tölthetjük be a Messiás Király, Krisztus törvényét, Tóráját, így lesz beteljesedett a törvény. Így élhetjük meg a mindennapokban, mit jelent az áldozatok bemutatása Krisztus Testében. Így lehet élő és szolgáló e Test. Így lehet a betöltött törvény áldássá rajtunk. Mert a valódi szolgálatnak nincs terhe. Egy szolgáló életében a szolgálat nem jár teherrel, hiszen szellemben lépve azonnal Isten elé kerül minden szolgálata. Így érthetjük meg Jesua szavait is, amikor azt mondja Máté 11,30-ban: „Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” Igen, a szolgálat, ha valóban Istentől való, könnyű. Ha tehernek tűnik, akkor nem a nekem elrendelt helyen nem a nekem elrendelt feladatot végzem. Nehézségekkel járhat ugyan, hiszen testünket,lelkünket igénybe veszi, de sosem nyomasztja, súlyként nem terheli a szellemünket, sőt, emeli, üdíti az, ha szolgálhatunk, ha ott lehetünk az oltárnál, ha tehetjük mindazt, amit Isten ránk bízott. A szolgálat sosem nyomasztó, nem jár szenvedéssel. Nem okoz kínokat. A testvérek egymás felé való szolgálatáról ír a következő igevers is:

„Aki pedig az Igére taníttatik közölje minden javát tanítójával” (Gal.6,6)

Mielőtt arra gondolnánk, hogy itt az anyagi javak megosztásáról és átadásáról van szó, nézzük meg, mit mond a héber szöveg:

„A tanítvány, aki ismeretet szerez az ő tanítójától, adjon részt mindenből, ami neki (a tanítványnak) jó.” Itt nem filozófiai, értelmi, tudásbeli ismeretről van szó, hanem az Ige megértéséről. Aki pedig megérteti, az a Szent Szellem. A Tanító, a Mester, a Rabbi Jesua HaMassiah az, aki az ismeretet adja, aki közli, továbbítja Isten Szavát. S ha részt adok mindabból, ami számomra jó, ami építő, azzal válaszolok az Ő szavára. Ha megértettem valamit szellemben, azt vigyem oda Elé, adjam oda hálaáldozatként, lisztáldozatként, hogy Ő éltet Igéje által.

Ugyanígy, ha az ember felismert egy törvényt az életére nézve, azt ossza meg azzal, aki által felismerte, akit Isten ebben eszközként használt. S ha a tanítvány megérti az Igét, akkor ossza meg azt is, hogy megéli. Azt, hogy hogyan válik élővé benne a Szó, hogyan működik a törvény az életében. Adjon részt belőle, legyen bizonyság, legyen visszaigazolás, legyen válasz. Így működhet testvér és testvér között a kommunikáció. Aki az ismeretet tovább adja, annak nem arra van szüksége, hogy megdicsérjék, milyen szép, milyen jó volt a tanítás, hanem hogy mi változott azáltal benned, mit szólt neked az Ige, mit kaptál általa? Hogyan működik benned tovább, miben épít, miben ítél? A visszajelzés kölcsönössége nélkül csak egyoldalú a szolgálat. A visszajelzés által a tanítvány nem az életébe avat be, nem az ő életének a megismerése a cél, hanem annak a munkának a gyümölcse és Isten bizonyságának a látható és megvallott jele, amit Ő végzett benne Igéje által. Ez pedig nem más, mit Krisztus uralmának még nagyobb megismerése és meglátása egymás által, így szolgálva egymás felé. Aki tehát nem vallja meg Krisztus uralmát, és nem osztja meg mindazt a bizonyságot, amit benne végzett az Ige, annak mulasztása bűnné válik. E bűn a szolgálónak nem teher, de akadálya a szolgálatának, vagyis Krisztus Országának növekedésében gát lehet. Ezért szükséges, hgy működjön a bizonyságok megosztása, a visszajelzés, az oda-vissza kölcsönhatás, hogy a szolgálatban mindkét fél lássa, érezze, hallja és megvallja Krisztus uralmát és munkáját, Krisztus Testének épülését. Mert ebben az építésben mindenki egyaránt felelős. Ha nincs visszajelzés, akadályoztatva lehet a szolgálat, nem épül a Test, és Isten közbe lép. A bűnt rendezni kell, a mulasztás következményeinek a súlya pedig már teherként jelentkeznek annál, aki hallgatott, aki nem szólt, aki nem adta tovább mindazt, amit benne végzett el Isten Igéje által. A hallgatag csend nyomasztó súlya alól pedig van megkönnyebbülés, van szabadság, felszabadultság, ha a nyelv megoldódik, ha a bilincsek a szívekről lehullanak, ha ott van a bizalom, a hit, az elfogadás és a mindent átfogó szeretet. Így a szolgálat egymás felé nem teher, nem kényszer, nem kínlódás, hanem mindenben kiteljesítő és kiteljesedő öröm.


Copyright © 2005-2011 SÓFÁR Jesua HaMassiah-ban hívő ZSIDÓ KÖZÖSSÉG
JHVH NISSZI Szolgálat