A bosszúálló Isten?

„Monda pedig nékik példázatot is arról, hogy mindig imádkozni kell, és meg nem restülni; Mondván: Volt egy bíró egy városban, aki Istent nem félt, és embert nem becsült. Volt pedig abban a városban egy özvegyasszony, és elméne ahhoz, mondván: Állj bosszút értem az én ellenségemen. Az pedig nem akará egy ideig; de azután monda ő magában: Jól lehet, Istent nem félek, és embert nem becsülök; Mindazáltal, mivelhogy nékem terhemre van ez az özvegyasszony, megszabadítom őt, hogy szüntelen reám járván, ne gyötörjön engem. Monda pedig az Úr: Halljátok, mit mond e hamis bíró! Hát az Isten nem áll-é bosszút az ő választottaiért, kik ő hozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántuk? Mondom néktek, hogy bosszút áll értük hamar. Mindazáltal az embernek Fia, mikor eljő, avagy talál-é hitet e földön?” (Lukács 18,1-8)


Amikor elolvastam ezt a példázatot, megakadtam egy szónál: bosszút áll. A hamis bírónak a viselkedését valahogy elfogadja az ember, hiszen egy istentelen és embereket sem becsülő magatartásba ez még „belefér”. Na de Isten valóban az a bosszúálló Isten, ahogy itt azt Jesua említi?

Az Ószövetségben több helyen olvasunk arról, amikor Isten bosszút áll, vagy éppen a népnek adja ki a parancsot, hogy álljanak bosszút. Éppen ezen részek miatt alakult ki az a fajta teológiai irányzat, hogy Isten egy vérengző, bosszúálló Isten az Ószövetségben, viszont az Újszövetségben már a kegyelmes, szerető Isten jelenik meg Jézusban. Már csak ezek miatt a torzítások miatt is érdemes megnézni, mit is jelent a bosszú szava. Az ószövetségi részekben, amikor Isten bosszúálását említi, az eredeti szövegben a „felemelkedni, felkelni" szó szerepel. Vagyis Isten bosszúja nem egy haragon, egy megtorláson, vérengzésen alapuló kegyetlenkedés, hanem az Ő személyének a felemelkedése, felkelése, a láthatóvá válása. Ebben még nincsen sem ítélet, sem igazságszolgáltatás. Láthatóvá válás van. És amikor az Örökkévaló Isten láthatóvá teszi Önmagát, ott az emberi mivolt kezd összemenni, elveszíteni erejét, uralmát, hatalmaskodását, mert felemelkedik, hatalomra kerül, látható lesz Az, Akié minden uralom.

A kérdés az, vajon ebben az újszövetségi részben Jesua erről a „bosszút álló” Istenről beszél-e?...


„Monda pedig nékik példázatot is arról, hogy mindig imádkozni kell, és meg nem restülni.”

Már az elején le kell szögeznem: nem imádkozásról van szó. Ne gondoljuk, hogy e példázat jól tükrözi, hogy ha kitartóan ott állunk és folyton, ugyanazzal a témával „ostromoljuk” Istent, akkor megoldódik a problémánk, meghallgat és megcselekszi kérésünket. Az „imádkozás” szavánál a „hálél” szó szerepel, ami dicséretet jelent. S bár lehet dicsérve imádkozni, azonban ha őszintén magunkba nézünk, a mi fogalmunk az imádkozásról általában a kéregetés. És szinte ezt a képet erősíti meg bennünk ez a példázat is. Ráadásul úgy tűnik, mintha Jesua egy negatív hozzáállásból egy pozitívat hozna ki. Hát ha a gonosz bíró gonosz létére jót tett az asszonnyal, akkor Isten hogy ne tenne jót azzal, aki kéri őt. Csak kérni kell, „mindig imádkozni kell”, nem hagyni nyugtot Istennek. Ebből a hangvételből szinte már a zaklatás, a rámenősség, az erőszakosság, a folyton ugyanazzal a dologgal való visszatérés jelentkezik. Erre ösztönözne minket Jesua? Ne hagyjunk békét Istennek, s majd „ránk un”, és végre teljesíti kívánságunkat? Szó sincs erről. De akkor miről van szó?

Nem az imádkozás, nem a kitartás, hanem a dicséret, a magasztalás példázata ez. Azé a dicséreté, mely csak és kizárólag a Szentélyben hangozhatott el. A „hálelek”, az Istent dicsérő énekek a Szentélyben csendültek fel a léviták tolmácsolásában. Általában ezeket zeneszerszámon és azok kíséretében szólaltatták meg. (Innen is van az elnevezés. A „hálél” egyfajta fúvós hangszert jelöl.) Dávid zsoltáraiban talákozhatunk többször vele, a 113-118. zsoltárok az ún. Hálél-zsoltárok. Ezek a zsoltárok egyben ünnepi zsoltárok is, és az idők folyamán beépültek a ma is használatos zsidó imarendbe. Nem kívánom most részletesen elemezni ezt a 6 zsoltárt, de azt mindenképpen meg kell állapítanunk, hogy a közös pont ezekben a zsoltárokban Isten nevének a felemelése, felmagasztalása. Természetesen említést tesz bennük az Ő tetteinek nagyságáról, cselekedeteiről, mégis, ami centrális mondanivalója és kivétel nélkül mindegyikben kicsúcsosodik, az az Örökkévaló Isten nevének a központi, a legelső és legfelső helyre való felemelése. És ebben a felmagasztalásban nem csupán egy egyszerű dicséret, hálaadás és áldás van. Ebben megvallás van, hogy Isten a nép Ura és Királya. Ebben istenfélelem és alázat van. Ebben uralom átadás és uralom vállalás van. Ebben eltűnik az „én”, és láthatóvá lesz az „Ő”. És ebben a szüntelen magasztalásban és megvallásban nem lehet „megrestülni”, ami a szószerinti fordításban úgy hangzik: megnyugodni. Azaz nincs leállás, nincs megállás. Nincs szünet. Nem tehetem azt, hogy ma magasztalom Istent, de holnap már nem, vagy csak kevésbbé. Nincs „egyszer fent, egyszer lent”. Isten örök, s ha egyszer megvalottam és felmagasztaltam az Ő nevét, akkor azt nem néhány percre, hétre, hónapra vagy évre tettem, hanem örökérvényűen, örök időkre.


„Volt egy bíró egy városban, aki Istent nem félt, és embert nem becsült. Volt pedig abban a városban egy özvegyasszony, és elméne ahhoz, mondván: Állj bosszút értem az én ellenségemen. Az pedig nem akará egy ideig; de azután monda ő magában: Jól lehet, Istent nem félek, és embert nem becsülök; Mindazáltal, mivelhogy nékem terhemre van ez az özvegyasszony, megszabadítom őt, hogy szüntelen reám járván, ne gyötörjön engem.”

Egy bíró és egy özvegyasszony. Valaki, akinek sátusza elismert, s valaki, akinek helyzete elvetett. Valaki, aki egy rendszert kiszolgáló, s valaki, aki e rendszerben kiszolgáltatott. Valaki, aki jogainál fogva képes változtatni dolgokon, s valaki, aki jogfosztottsága miatt képtelen. Egy ellentétpár jelenik meg előttünk. Van valaki, aki egy lezáratlan, egy folyamatban lévő, peres ügy miatt felkeres valakit, aki a törvény szerint ítéletet hozhat, lezárhatja az ügyet, „pontot tehet a végére.” Az özvegyasszony kérése: „állj bosszút az én ellenségemen” valójában így hangzik: „szolgáltass igazságot/ hozz ítéletet, döntést, határozatot az én peres ügyemben”. Itt sem bosszúról, sem ellenségről nincs szó. Egy befejezetlen ügyről van szó. Egy olyan folyamatában lévő dologról, melyben mostmár szükséges döntést hozni, le kell zárni, hogy a rendezetlenségből rend legyen. Ehhez pedig bírói igazságszolgáltatás, döntés, határozott határozat kell. S talán nem is a bírón és nem is az özvegyasszonyon van itt a hangsúly, hanem magán az ügyön. Van valami, ami zavaró, gátló tényező az asszony életében, a tovább lépésben. Akadályoztatva van. A szövegből nem derül ki, hogy ez az özvegyasszony többször is felkereste volna a bírót. A „szüntelen reám járván, ne gyötörjön engem” kifejezés annyit jelent, hogy „eljövén hozzám, reám öntse naponta a dolgait”. Vagyis már a jövőtől tartott a bíró, attól, hogy ha nem zárja le időben az özvegyasszony ügyét, az naponta fel fogja keresni őt miatta. Nyílván a bíró sem kívánt sokat „ülni az ügyön”, szerette volna mihamarabb lezárni. Tudta, ha nem teszi, ha nem tereli vissza medrébe a dolgokat, következményei lesznek. Folyamként zúdul rá ennek az ügynek az áradata. Tulajdonképpen az özvegyasszony és a bíró célja is ugyanaz volt, még ha két ellentétes oldalról is álltak a dologhoz: lezárni, befejezni az ügyet.


„Monda pedig az Úr: Halljátok, mit mond e hamis bíró! Hát az Isten nem áll-é bosszút az ő választottaiért, kik ő hozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántuk? Mondom néktek, hogy bosszút áll értük hamar.”

Ennél a kifejezésnél pedig már a bosszú szava helyett nem a példázatban említett igazságszolgáltatás, a határozat, a döntés hozatal jelenik meg, hanem azt mondja: „Vajon Isten nem emelkedik-e fel az ő választottaiban, akik Őt szólítják meg nappal és éjjel, és könyörül rajtuk, láttatván az Ő erejét bennük? Íme, mondom néktek, hogy sietve harcol az ő ügyükért.” Felemelkedik az ő választottaiban. Már nem Önmagában, láttatva az Ő erejét és hatalmát, mint ahogy azt az ószövetségi időkben tette, hanem a Ő választottaiban lesz naggyá a Szent Szellem által. Azokban, akik Őt magasztalják, akik Őt a nevén nevezve szólítják, s az Ő nevét emelik mindenek felé. Naggyá lesz bennük. Nem bosszút áll, nem megtorol, nem lesúlytva megsemmisít, hanem felemelkedik. Ő látszódik meg a választottaiban. Azokban, akikkel szövetséget kötött. Azokban, akik az Övéi. „Sietve harcol az ő ügyükért.” Most már csak az a kérdés: mi ez az ügy? Minden olyan dolog, mely rendezetlen Isten és köztem. Ő azért harcol bennem, hogy rend legyen; hogy az Ő neve győzzőn, hogy mindenek felett magasra emelhessem, magasztalhassam Őt. Sietve harcol a választottainak a rendezetlen, megoldatlan ügyéért, mely akadályozza a Vele való kapcsolatot. A „sietés” szava azt is jelenti még: létezni, érezni, fölfegyverkezve lenni. Jelen van, ott van a belső harcokban, a vívódásokban, hogy győzzön bennünk, hogy felemelkedjen bennünk, hogy egyedül Ő látszódjon rajtunk. Ez a naggyá létel a sokasodást is jelenti. Ne csak egy területén legyen úr az életünkön, hanem sokasodva, gyarapodva, mindenhol mindenben Ő növekedjen. Ne csak a szellemünk felett, de lelkünk és testünk felett is. Ne csak egy szinten a hívő életünkben, hanem minden szinten, mindenben. Ehhez viszont szükséges a mi megvallásunk, a mi felemelésünk, a mi be- és elismerésünk, hogy semmilyen más név nem lehet úr felettünk, csak az Örökkévaló Isten neve.


„Mindazáltal az embernek Fia, mikor eljő, avagy talál-é hitet e földön?”

Amit a héber szöveg is hasonlóan ad vissza: „avagy az Embernek fia az ő eljövetelekor talál-e hűséget a földön?” A hit és hűség szava egy, és ugyanaz. Azonban az embernek Fia eljövetelét ne toljuk ki az utolsó időkre, Krisztus visszajövetelére. Itt nem szerepel olyan szó, hogy „visszajövetel”. Az eljövetel nem más, mint megérkezés, bemenetel, beengedés, belépés. A föld pedig nem az univerzum, nem a Föld, mint bolygó, hanem a megmunkálandó szántóföld. Vagyis amikor Krisztus megérkezik a te földedre, belép a te életedbe, talál-e benned hűséget? Talál-e benned odaadást, megtalálja-e azt, amiért az Atya harcolt érted? Megtalálja-e benned a magasra emelt Örökkévaló Isten nevét? El tudja-e foglalni az Ő helyét, a Király helyét? Megtalálja-e a helyet benned? Ez a „megtalálás” szó nem más, mint a jelenlét, az elérés, az átadás szava. Jelen van-e benned Ő? Vagy csak „köszönő viszonyban” vagy vele, heti 1-2 alkalommal. Elér-e téged az Ő szava, s elér-e Őhozzá a te hited és hűséged? Mert minél nagyobb bennünk az Ő nevének a felmagasztalása, annál inkább jelenvaló a Király uralma az életünk felett. És ez a hatalom és uralom látszódik meg rajtunk mások szeme előtt.


S hogy jön össze a magasztalás a hamis bíró és az özvegyasszony példázatával? Az ügy kapcsán. Mint ahogy a földi törvényhozásban is az a cél, hogy mielőbbi határozat szülessen egy peres ügyben, úgy a szellemi életünk színterén is zajlik az „eljárás”. Azonban nem csupán egy igazságszolgáltatás, egy határozta, egy döntés szintjén. Itt már minden esemény Érte történik. Nem értünk, hanem Isten nevének a felemelkedéséért -bennünk. Azért, hogy valósággal hordozzuk az Ő nevét. Ne csak magunkra agassuk,mint egy kitűzőt, hanem átjárva egész lényünket láthatóvá legyen mindaz, amit Ő rajtunk elvégzett, amit Ő bennünk győzelemre vitt. Nekünk nem kuncsorogni kell a segítséget, a szabadulsát, a rendezést Istentől, hanem Elé állva megvallani, felemelni, magasztalni az Ő nevét. Urrá és Királlyá tenni magunkban, szellemünkben, lelkünkben, testünkben. És Ő az Ő nevének bennünk való felemelkedése által cselekszik; tisztít, szabadít, helyreállít. Adja az Ő határozatát, adja az Ő döntését, adja az Ő elválasztását, leválasztását. Lezár, véglegesít. S minél inkább növekszik, erősödik bennünk a magasztalás, vagyis az Ő uralmának és hatalmának kiterjedése életünkben, annál kevesebb lesz a "peres", a lezáratlan, megoldatlan ügyünk. Nem miattunk. Az Ő nevéért. Azért, hogy Ő legyen mindenekben minden. Bele gondoltunk-e már ebbe, hogy nem miattunk történnek helyreállások, szabadulások, rendeződések, hanem Őmiatta, az Ő nevéért, hogy Ő látszódjon meg rajtunk, hogy Őt tükrözzük vissza? Az ember annyira a saját szemszögéből nézi a dolgokat, hogy azt gondolja, érte történnek a dolgok. Érte történik, ha megszabadul valamitől, érte történik, ha a helyére kerül, ha megoldódik, lezárul egy „peres ügye”, érte történik minden előrelépése szellemben, a szolgálatban, a lelki életében. Nem érte, hanem Érte. Isten Önmagáért, az Ő nevéért tesz bennünk, velünk, általunk mindent, hogy Ő látszódjon meg rajtunk, az életünkön, szolgálatunkon-mindenünkön. Azért, hogy meglássuk, megérezzük, megéljük, mit jelent a magasztalás, mit jelent a mindenek felett való Név felemelése, uralma és hatalma. Nem értünk – Érte.


2013.08.08.